Most tisztán látom mindazt, ami akkor, olyan régen történt. Néha még mindig érzem azt a jeges szorítást a mellkasomban, mint azon az éjszakán, amikor minden kicsúszott a kezemből.
Ott ültem az ablak mellett, a kezem görcsösen szorította a pálinkás poharat; úgy markoltam, mintha ettől visszafordíthatnám az időt. A falon lógó óra ketyegése fenyegetően verte a csendet szét, minden másodperc vánszorgott, mint egy végtelen gyászfolyam.
Késő este lett, túl késő már. S akkor megláttam a fényszórókat.
Egy fénylő fekete Mercedes lassított le, s állt meg a tömbház előtt a budai utcában. Lélegzetem elakadt. A volánnál egy férfi ült: magas, magabiztos idegen számomra.
Majd kinyílt az anyósülés ajtaja.
És Etelka, a feleségem, kiszállt.
Éreztem, hogy a gyomrom összerándul, miközben ő mosolygott őszintén, melegen, úgy, ahogy már régen nem láttam tőle. Odahajolt a sofőrhöz, mondott neki valamit, mire a férfi elnevette magát. Hangosan, felszabadultan.
Aztán Etelka becsukta az ajtót, s elsétált a bejárat felé, míg az autó lassan elhajtott.
Felforrt a vérem.
Hány ilyen estéje volt már? Hányszor feküdtem nyugodtan, abban a hitben, hogy minden rendben van, miközben ő egy másik férfi autójából szállt ki hazafelé?
A lakás ajtaja végre nyikordult, s Etelka belépett, válláról hanyagul ledobva a táskáját az asztalra.
Ki volt az? kérdeztem, hangom mély, fenyegető reszeléssel áradt elő.
Megtorpant, rémülettel nézett rám. Tessék?
A férfi az autóból. Kicsoda volt?
Sóhajtott, már-már undorral. Jaj, László, csak Blanka férje volt. Hazahozott, hogy ne kelljen villamossal jönnöm. Mi bajod van?
Nem hallgattam rá tovább.
Nem is tudtam volna meghallani. Csak a vér dobolása a fülemben, az elmémben lüktető bántó gondolatok uraltak.
Ekkor felemeltem a kezem.
A csattanás sivító hangja betöltötte a szobát; a tenyerem ütése piros nyomot, majd vérvonalat hagyott Etelka arcán.
Hátra lépett, kezét az orrához kapva vékony vércsík jelent meg az orránál.
Hosszú, sűrű csend telepedett ránk.
A szemei tágra nyíltak, és hirtelen valami új tükröződött bennük: félelem.
Megrendültem.
Átléptem egy határt, amely után már nincs visszaút.
Nem kiabált, nem sírt, csak csendesen levette a kabátját a székről, s kiment.
Másnap, reggel hozta a válópert.
Mindent elveszítettem még a fiamat is.
A féltékenységedet elviseltem évekig, mondta a végső beszélgetésünkkor, a hangja hideg volt, üres. De az erőszakból egyszer is elég volt. Soha többé.
Könyörögtem bocsánatért. Fogadkoztam, hogy csak egyszer történt, s hogy nem ilyen vagyok, soha meg nem ismétlődik.
De már hiába.
És jött az utolsó döfés Etelka a bíróságon azt nyilatkozta, hogy agresszív vagyok a fiunkkal is.
Hazugság.
Mocsok, galád hazugság. Soha hangos szóval sem illettem, ujjal sem nyúltam hozzá haragból.
De ki hitt volna nekem? Egy apának, aki kezet emelt a feleségére?
A bíró habozás nélkül döntött.
Ő kapott teljes felügyeleti jogot. Nekem csak néhány óra jutott hetente, egy semleges helyen.
Nem otthon. Nem altattam el este. Nem főztem reggel kakaót neki.
Fél éven át csak ezeknek a perceknek éltem.
Ezekért a pillanatokért, mikor a kisfiam kacagva futott hozzám, ölelt, s a maga kis meséivel szórakoztatott.
Aztán minden héten újra el kellett engednem; néznem, ahogy elindul, míg én magamra maradtam.
A jómódú polgárok boltjai
Egy napon aztán gyermekem mondott valamit, ami mindent megváltoztatott.
A fiam igazsága, amely felnyitotta a szemem
Nőtt, figyelt, kérdezett.
Egy délután, csendesen játszott a kisautóival, s egyszer csak odafordult hozzám:
Apa, anyu tegnap este nem volt otthon. Jött egy néni, hogy velem maradjon.
Megmerevedtem.
Milyen néni? kérdeztem, próbálva nem mutatni idegességem.
Nem tudom. Mindig ő jön, amikor anyu elmegy esténként.
A szívem nagyot dobbant.
És anyu hova megy olyankor?
A vállát vonogatta. Nem mondja.
A kezem remegett.
Nyomozni kezdtem. Meg kellett tudnom az igazat.
Mikor rájöttem, elsötétült a világ.
Felfogadtak egy idegen bébiszittert.
Amíg én a közös pillanatokért éltem, addig Etelka egy vadidegenre bízta a fiunkat.
Telefonért nyúltam, és felhívtam.
Miért van egy idegen a fiunk mellett, amikor én itt vagyok?
Hangja nyugodt, hideg volt. Mert így a legegyszerűbb.
A jómódú polgárok boltjai
Családi játékok
Egyszerűbb?! Én vagyok az apja! Ha nem vagy otthon, ő velem kell, hogy legyen!
Sóhajtott. László, nem fogom minden alkalommal átvinni hozzád, amikor dolgom van. Ez nem rólad szól.
A mobilt úgy szorítottam, majdnem eltörtem.
Mit tehettem volna? Pereljek tovább? Harcoljak a felügyeletért? S ha újra mindent elveszítek?
Egyetlen pillanat elég volt.
Egyetlen gyenge, sötét mozdulat.
És mindenem oda lett.
De a fiamat?
Őt nem fogom elveszíteni.
Küzdeni fogok érte, mert ő az egyetlen, ami még megmaradt nekem.







