Máránap estén észrevette, mi is az igazi boldogság. Hazafelé menet hálát adott a sorsnak, hogy legalább álmában látta, hogy idősebb lánya, Boglárka, boldog lesz. Neki magának nem volt szerencséje az életben. De nem bánta semmit, hiszen úgy gondolta, minden úgy történik, ahogyan elrendeletett.
– Akkor ismerhettem meg Tamást, megismerhettem és megszerettem, majd feleségül is mentem hozzá. Megszületett Boglárkám, de a férjem fiút akart. Azt akartam, hogy örüljön, tehát újra teherbe estem és megszületett Péterkém. Éppen a fiam születése után kezdődtek a bajok. Péterke fogyatékosnak született, élete végéig tolokárosnak elrendeltetett. Márána mélyet sóhajtott, mialatt kinyitotta a kaput.
Egyszer csak összeszedte magát, és szilardan elhatározta: Tamás, amint meghallotta a fia diagnózisát, azonnal összecsomagolt és elment, és úgyszintén megjegyezte:
– Ne számíts rám.
Máránának lehangoltnak éreztem magát a férje távozása után. A lánya hat éves, a fia beteg. Ejszakákentém a párnába fojtotta könnyeit, azt gondolva, nem bírja tovább.
– Miért ér engem ez? Miért? – kérdezte hálkan, mintha valakíhez szólna.
De egy napon összeszedte magát, és elhatározta:
– Sirj vagy ne sirj, a gyerekeket fel kell nevelni. Senki sem jön segíteni. Ez az én életem, ez az én fajdalmam.
Boglárkát oviba járatták, majd egy év múlva iskolába. Péterkével foglalkozott, minden szeretétét beleadta a beteg fiába. Péterke imádta az anyját és a hugát, növekedett. Boglárka esténként a tesójával jatszott, hogy anyukajának pihenni és a háztartással foglalkozni legyen ideje. Így éltek hárman, a gyerekek az anyai melégségben növekedtek. Máránának szerencséje volt, otthonról dolgozhatott, hogy mindig a fia mellett lehessen. Boglárka növekedett, és segített anyjának. Telt-mult az idő.
Amikor befordult a lákásába, látta, hogy Boglárka a tükör elött forgolódik a menyasszonyi ruhájában. Telt szeretettel nézte a lányát, könnyek gyültek a szemebe. Ime, megnőtt a kislánya, szép nővé vált, örült, hogy fel tudta nevelni, és tanulmányokat is biztosított neki. Most pedig még el is megy férjezni Károlyhoz, egy jó fiúhoz, önálló emberhez, akinek még a saját lakása is van.
– Boglárkám, milyen gyönyörű vagy! Kári majd elálmélkodik, ha meglát ebben a ruhában. De nem túl korai, hogy megvettük? A regi időkben azt mondták, ilyennel nem szabad sietni.
– Anyu, ne csessz már el a hangulatom! Semmi korai. Kári azt mondta, ismer valakit a tanácsközirodában, szóval nem kell sokát várnunk, hamarabb is összeadhatnak – mondta a lánya, levéve a ruhát.
– Jól van, csak úgy beugrott ez a regí hiedelem. Minden rendben lesz, csak ne mutogasd a ruhát Kárinak a lagzi előtt.
Márána bement Péterke szobájába, aki boldogan fogadta. Miután egy kicsit beszélgetett a fiával, a konyhába ment.
– Milyen gyorsan nött fel Boglárka – gondolta –, már szerelmes Káriba, és még férjezni is megy. Kári úgy tűnik, rendes fiú, tetszett már az első találkozásnál. Az anyai szív nem csal – mosolygott, emlékezve, amint Kári meghatóan és komoly szándékkal mondta:
– Szeretem a lányát, és megígérem, hogy semmiben sem fog hiányt szenvedni. Megígérem, vel
