A bizalom repedése
Kissné, otthon vagytok? Én vagyok az, Árminé a harmadikról! Hoztam nektek egy kis pogácsát, még meleg, és volna egy kis osztás is… Kiengedtek?
Kissné Margit mozdulatlanul állt az ablaknál a kezében kihűlt teával. Odakint szürke novemberi udvart takart be a hideg, a tízemeletesek között kergetőzött a szél a villódzó, sárga levelekkel, elvétve siető emberek kabátjukba burkolózva lépdeltek. Margit már megszokta a zajtalanságot. A falióra monoton tiktakját, a hűtő zümmögését, a parketta alatti halk recsegést. Megszokta, hogy senki nem zörget az ajtón.
Kissné, látom ám, ég bent a villany! Ne bújjatok el, én jó ember vagyok!
Az ajtó mögött hangos, eltökélt, az a tipikus harsány kedvesség csendült, amitől nehéz szabadulni. Margit letette csészéjét az ablakpárkányra, lassan ment az előszobába. Az ajtónál megállva belenézett a kukucskálóba. Árminé Lídia állt kint a folyosón egy zörgős szatyorral, széles vigyorral játszott, festett vörös haja lezser copfba fogva, feltűnő rúzs, padlizsánszín műszálas dzseki.
Ugyan, ne tessék már úgy bezárkózni, mintha várat védelmezné! folytatta Lídia. Kienged, megfagyok idekint!
Margit levette a láncot, résnyire kitárta az ajtót. Lídia úgy libbent be a lakásba, mintha tavaszi áramlat lenne, hozva szokatlan parfümillatot, hideget, és valami friss, sült pogácsa szagát.
Nézze, gondoltam sütök ma reggel párat, aztán magára gondoltam, áthozom. Egy kis káposztás, húsos, még meleg mind! Itt ül egyedül, tán nem is főz magának. Megfogyott is, igazán!
Köszönöm, Lídia, igazán nem kellett volna…
Ugyan, ugyan! Nekem nem teher. Szeretem, ha adhatok. Tessék megkóstolni feltétlenül, főzzön hozzá jó erős teát, úgy fehérebb vagy mostanában.
Lídia egyenesen a konyhába ment, mintha csak otthon lenne, bekapcsolta a vízforralót, elővett két bögrét. Margit tétován állt egy zacskóval a kezében, nem tudta most mihez kezdjen. Rég nem volt már vele más a lakásban, szinte valószínűtlen, már-már ellenséges érzés volt egy másik ember jelenléte.
Helyezze magát kényelembe, vezényelte Lídia. Most megiszunk egy teát, s beszélgetünk picit. Tudja, milyen ez, férje nincs már, gyerekek el messze, az élet egy köd. Az én néném is így volt, miután meghalt az ura, csak az őrület és a magány volt a társa.
Margit leült az asztalhoz. A pogácsa tényleg finom illatot árasztott. Rég nem főzött, nem volt kedve magáért bajlódni a konyhában. Boltban vett valami készételt, a mikróban melegítette, ízetlenül kanalazta.
Ne higgye, hogy kíváncsiskodom, Lídia töltött, magának rögtön öt kanál cukrot tett. Csak én nem bírom tétlenül nézni, ha valaki szenved. Olyan típus vagyok, mindenkinek segítek. Az uram is mondja: te, Lidi, mindenkit meg akarsz menteni, magadat meg elfelejted… De ilyen vagyok.
Folyt a szó, forrt, csattogott, nevetett. Margit figyelt, s belül lassan olvadni kezdett valami. Mikor beszélgetett utoljára így, csak úgy, konyhaasztalnál, forró teával? A fia, Péter, hetente egyszer hívta: Hogy vagy, anya? Jól, fiam. Ettél? Ettem. Kell pénz? Nem kell, köszönöm. Jó, majd jelentkezem. És aztán hét nap csend.
Kissné, tudja, már rég hívni akartam magát, Lídia közelebb húzódott, szinte családiasan, figyelmesen nézett rá. Mi, asszonyok, hol összejárunk a Kosárka cukrászdában a sarkon, ismeri? Kicsi, de hangulatos, ott trécselünk, újdonságokat pletykálunk, kibeszéljük a világot. Jönne egyszer velünk, Margitka? Feldobna, szó szerint!
Nem tudom, Lídia Nem vagyok társasági
Ugyan már! Eljön, és kész! Majd magáért benézek. Nem lehet csak úgy magára zárni az életet, abba belebetegszik az ember. A magány mindennek gyökere.
Margit csak bólintott, nem tudott nemet mondani. Lídia kiitta a teáját, felállt, körbenézett.
Jaj, de hangulatos maga itt! És milyen szép a készlet! a kredenc fölé hajolt, ahol érzékeny porcelán étkészlet díszelgett, fehér-arany, légies. Ez régiség, mi?
A férjemtől kaptam, mondta csendben Margit. Házasságunk harmincadik évfordulójára.
Mesés! Nagyon vigyázzon rá. No, most mennem kell, sok a dolgom. Egyen bátran a pogácsából! Holnap három körül bejelentkezem érted, ugye, rendben vagyunk?
Oly hirtelen viharzott el, mint ahogy jött. Margit a pogácsás zacskóra, meg a rúzsfoltos csészére nézett, a lakás megint csöndbe telt vissza. De ez a csönd most már más volt, kicsit teltebb.
***
Ez lett a szokás. Lídia mindennap átjött, hajnalban, estefelé, mindig valami ürüggyel. Néha elfogyott a só, néha tanács kell, vagy csak úgy beugrik. Belevonta Margitot a társalgásaiba, boltba menetelésekbe, Kosárka trécsekbe, ahol más asszonyok is voltak, harsányak, hangosak, harsányabbak, szinte fülsüketítő a pletyka, áradnak a szavak a szomszédokról, az árakról, tévéműsorokról.
Eleinte Margit idegenül érezte magát. Ezek más nők voltak, szókimondók, karcosak, nevettek azon, amin ő sosem, mondtak olyanokat, amitől Margitnak pirult az arca. Lídia azonban karon fogta, mellé húzódott és azt mondta: Ő itt a barátnőm, tanárnő volt, igazán művelt asszony, szinte büszkén.
Margit lassan megszokta. Már várta Lídiát, elkezdett készülni a találkozókra, mintha életre kelne. Persze, ez nem az a társaság volt, amiben egykor mozgott, amikor Géza még élt, amikor a színház, koncert, baráti fogadások voltak a közös élmények. Az a világ elvonult Gézával. Barátok elszéledtek, megbetegedtek, meghaltak. Maradt ez a kis presszó, a műanyagpoharas tea, parttalan fecsegések. De ez is jobb volt, mint a csönd.
Margit néni, megvan még az a bross, amit a múltkor viselt? kérdezte egyszer Lídia, miközben Linzer karikát majszoltak. Olyan szép darab. Mézszínű, ugye?
Igen, borostyán. Még édesanyámé volt.
Mutathatnám a lányomnak? Csak odaadnám Tündinek, az egyetemi ballagására keres valami retró ékszert. Megmutatom, leteszi, visszahozom, becs szó!
Margit fürkészőn nézett, neki a bross a legdrágább relikviája volt anyjától. De Lídia hálás reménnyel, előre hálás tekintettel nézett rá, nem tudott ellenállni.
Hát… jó, csak tessék óvatosan vele.
Mint a szemem világára! Maga egy angyal, komolyan!
Hetek teltek el, a bross nem került vissza. Margit megpróbált rá finoman rákérdezni, de Lídia mindig kitért: Tündi még nézegeti, nagyon oda van érte, próbálgatja, meglátja, visszaadja. Aztán telt az idő, Lídia azt mondta, eltévedt, de előkeríti.
Margitban nőtt a szorongás. Éjjel nem bírt aludni, fejében újrajátszotta, mit hibázott. Aztán amikor próbált komolyabban beszélni vele, Lídia megsértődött:
Azt hiszi, hazudok? Én, aki magát kihúztam a magányból, minden nap bekopogtam, törődtem így hálálja meg? Tudja mit, ha nem bízik bennem, többé be se engedjen!
Nem úgy gondoltam, Lídia, ne haragudj! Csak… fontos nekem az a bross, megértem, hogy kellemetlen.
Megértem. Meglesz, mindjárt előkerül, Tündi már szétszedte a lakást. Ne aggódjon, rendben lesz.
Margit nem aggodalmaskodott. Legalábbis próbált nem aggódni. Lídia továbbra is jött, hozott pogácsát, sétálni invitálta, csak épp újabb kérések jöttek.
Margit néni, nem lenne pár ezer forintja a nyugdíjig? Fiam beteg lett, gyógyszerre kéne, visszaadom a fizetéskor!
Margit adott. Mert Lídia már-már testvér, az egyetlen ember, aki törődik vele, érdeklődik iránta. Háromezer. Ötezer. A pénz sosem jött vissza, s ha Margit bátortalan utalt rá, Lídia zokon vette, mint valami szitkot.
Azt hittem, barátok vagyunk, mondta Lídia remegő hangon. Barátok közt nincsen adósság. Én a lelkemet odaadnám, maga meg számolgat.
***
Péter szerda este hívta fel. Margit már pizsamában, a kissé bibircsókos fürdőköpenyben ült az ágyon, a tévében valami lakásfelújítós műsor szólt. Alig figyelt, csak hogy ne csönd legyen.
Szia, mama, Péter hangja fáradt volt. Hogy vagy mostanában?
Megvagyok, fiam. Te hogy?
Sok a munka, semmi extra. Mond, mama, nem lenne kedved hétvégén átugrani? Kinga várja a töltött káposztádat, a lányok is emlegetnek.
Nem tudom, Péter… Mindig van tennivaló.
Milyen tennivalód? Hiszen otthon ülsz.
Nem ülök csak úgy, mondta Margit sértődötten. Van barátnőm, vásárolni megyek, találkozom emberekkel. Nem vagyok már annyira magányos, mint gondolod.
Barátnő? Péter hangja bizalmatlan lett. Milyen barátnő?
Lídia, a harmadikról. Jólelkű asszony, minden nap rám néz, nem hagy egyedül.
De… biztos jól ismered?
Persze. Már hónapok óta barátkozunk. Ő mentett ki a magányból, másképp már befordultam volna.
Péter csak sóhajtott.
Örülök, hogy nem unatkozol. Csak… vigyázz magadra, és a dolgaidra is. Ne bízz meg akárkiben.
Szépen állunk, háborodott fel Margit. Lídia olyan, mintha nővérem volna! Te nem is ismered, de már ítélsz.
Mama, nem erről van szó. … Jó, mindegy, jó éjszakát.
A hívás befejeződött. Margit a telefonját szorongatva érezte, hogy dühös és megbántódott is. Lám! Végeredményben a fia sincs oda attól, hogy valakit beengedett az életébe. Mindenkinek kényelmesebb, ha ő csendben, láthatatlan, magányban marad.
Másnap Lídia újabb javaslattal érkezett.
Margit néni, na, most jött a nagy ötlet! ledobta a dzsekijét, beült a konyhába, Meséltem már a zalakarosi gyógyüdülésről? Barátnőm ott kasszás, óriási kedvezményt ígért! Menjünk együtt tavasszal! Két hét gyógyvíz, kezelések, friss levegő, csoda lenne, maga is megerősödne!
Margit meglepetten hallgatott. Utoljára Gézával volt üdülni, még jóval azelőtt, hogy meghalt. Ijesztő és kísértő egyaránt volt a gondolat.
Biztos drága lenne, nem?
Dehogy! Fél áron tudjuk! Kb. hatvanezer forint fejenként, aprópénz ezért. Nekem már megvan a fele, elvesz magával, most úgyis van félretett pénzük, tudom én! Kapartak Gézával, nem igaz? Majd összedobjuk, összehozzuk!
Margit elgondolkodott. Valóban volt megtakarítása, közel kétszázezer forint, a fekete napra. Géza hagyta rá, sosem költötte el. De egy zalakarosi kúra, az egészség, az élmény…
Jó… talán megpróbáljuk.
Lídia kifakadt örömében, megszervezte, hogy másnap együtt menjenek a bankba. Margit kivett hatvanezer forintot, odaadta Lídiának.
A barátnőm majd elintézi, elhozom a visszaigazolást, ha kész, ígérte Lídia.
A papír hetekig nem jött. Hol a barátnő szabin van, hol a rendszer akad meg. Margit szorongott, de nem mert szólni. Lídia holnap, vagy holnapután mindig ugyanúgy jött, pogácsával, pletykával, néha egy újabb kéréssel.
Margit néni, oda tudná egy időre adni a porcelánkészletet? Tündi lagzija lesz, kéne rendes étkészlet. Megígérem, megmosva, hiánytalan visszahoztam!
Az a készlet. Margit szája kiszáradt, szava elakadt. A maradékot, amitől szinte vallásos áhítat övezte, most odaadni?
Az egyetlen, amim van, Lídia…
Ugyan, milyen kicsinyes! Én annyi jót tettem! Maga magában roskadt volna, ha nem húzom ki, fogadjon már el egy szívességet is adót! Vagy magánál mindenki számítgatja a porciót?
Köszönöm, hálás vagyok… Margit hangja elhaló volt. Vigye, csak vigyázzon rá, igazán…
Lídia azonnal mosolygott.
Köszönöm szépen, nem bánja meg!
***
Pár hét múlva Kinga, Margit menye hívta. Hangja ideges volt.
Anya, igaz, hogy kivettél hatvanezret a megtakarításból? Péter ma nézte a netbankot, ő a meghatalmazott, azért tudja.
Kivettem. De miért érdekel?
Mire ment el az összeg?
A magánügyem, fiam!
Anya, ne haragudj, csak aggódunk. Hallottunk egy asszonyról, aki magányosokat kihasznál, és…
Elég. Lídia a legkedvesebb ember, akivel mindig törődnek! Köszönöm, hogy aggódsz, de nincs szükségem rá.
Kingában megremegett a hang.
Anya, mi szeretünk, csak nem vagyunk mindig ráérők. De ha baj van, ugrunk.
Margit letette a telefont. Tudta, hogy igazságtalan volt. Tudta, hogy Péter és Kinga két gyermeket nevel, dolgozik, szívük szakadtba. De most legbelül csak dühös és szégyenkező volt, amiatt, hogy nem hisznek neki.
Lídia este szokás szerint feltűnt, kekszet hozott, új pletykát osztott. Margit rá gondolt: tulajdonképpen ő az egyetlen, aki valóban törődik vele. Mit számít ilyenkor egy pogácsa, egy kis készpénz?! Nem ezért való a barátság?
Margit néni, ha Miskolcban láttam egy csodaszép edénykészletet, leárazva csak harmincezer. Vegyük meg, elfelezzük, majd visszaadom az arányom, ha pénzem lesz…
Most tényleg nincs, Lídia. Hiszen a zalakarosi előleg is nálad van.
Ugyan, hisz bankban még ott vár egy csomó, vagy hitelben is lehet, csak úgy jelzem! Manapság mindenki hitelre vesz, semmi gond!
Margit tiltott volna, de Lídia már mesélt, nevetett, vitt tovább. Másnap pontosan kettőkor becsöngetett.
Öltözzön, Margit néni, irány a bolt!
Nekiindultak: Lídia karon fogta, együtt vánszorogtak a Kosárka üzletházhoz, ahol fény, hang, zene, arcok kavarogtak. Margit szédült kissé, elveszettnek érezte magát, engedte, hogy Lídia vezesse az edényekhez.
Nézze, ez álom! mondta Lídia egy nagy, kékre festett szett előtt. Tündinek pont ilyen kell!
Drága, Lídia, és hitel…
Nincs semmi, egy életben egyszer van lagzi! Kitöltjük, aztán mehetünk.
Az ügyintéző elővette a papírokat, Margit gépiesen írta alá, szinte álomban, Lídia súgott, a fejében zavaros zene cincogott. Ameddig feleszmélt, már úton voltak kifelé a dobozzal.
A kijáratnál ismerős hang: Kinga!
Anya, te vagy az? Mit keresel itt?
Margit dadogott, Lídia sem szólalt, Kinga félrevonta anyósát marketing-osztályhoz:
Mama, ez az asszony már több ilyen idős nőt átlépett a környéken. Elveszi az értékeit, és továbbáll. Akkor sincs visszaút. Nyisd ki a szemed!
Hazudsz! kiabált Margit. Te csak irigy vagy!
Anya, szeretünk mondta Kinga, de Margit továbbra is dühösen kitessékelte.
Visszamentek Lídiához, csendben ültek a buszon. Végül Margit maga mondta ki:
Kinga azt mondta, visszaélsz velem.
Maga hisz neki?
Nem, Lídia.
Lídia megszorította Margit kezét:
Meglátja, igazi barátság ez, Margit néni. Mindent visszahozok!
A következő két hétben Margit már nem vette fel Péter vagy Kinga hívásait. Lídia ritkábban jött, mondván, a lánya lagziján dolgozik. Sem bross, sem készlet, sem pénz nem tért vissza.
Margit egyre rosszabbul aludt, egyre több gyógyszert szedett, fejfájás, magas vérnyomás gyötörte. Egy reggel olyan rosszul lett, hogy leülni is alig bírt. Mégsem hívott senkit. Büszkeségből.
Vasárnap váratlanul csengettek: Péter és Kinga álltak az ajtóban, tele szatyrokkal.
Szia, mama. Nem hívhatunk, most már jövünk, ahányszor akarunk.
Kinga főzött, Péter terített, Margit némán ült. Végül Péter letámadt:
Mama, visszakerült valami a Lídiától?
Még nem. Ígérte…
Anya, bejelentést teszünk. Ezt a nőt ismeri a rendőrség; sorra használja ki az időseket. Ez az ő mintája.
Nem lehet… suttogta Margit.
Anya, kérlek, nézz magadra! Látod, hogy magadra maradtál, és kihasználnak! mondta Kinga, mellé ült, megfogta a kezét.
Margit kirántotta a kezét.
Elég legyen! Ég veletek! Menjetek!
Kinga sírt, Péter kiméletlen tekintettel ment. Margit remegve becsukta az ajtót, ott roskadt le, ahol állt, és zokogás rázta.
Lídia három nap múlva jelent meg, egy összekarcolt dobozzal.
Tessék, itt az edénye, le sem tagadta a haragot. Innen már többet ne számítson semmire.
A dobozba nézve Margit csak cserepeket talált; az aranyporcelán szilánkokban. Leült, térdére vette két fél csészét. Később felhívta Pétert:
Péter… Haza tudnátok jönni?
Az jött is, Kinga vele, este együtt ültek a lerongyolt lakásban. Kinga átölelte:
Ezt még megragaszthatjuk, mondta a csésze szilánkjaira nézve. Látszani fog a repedés, de tartani fog.
Igen, mondta Margit. Talán tényleg lehet.
A család szorosan összeült a konyhában, Kinga teát főzött egy egyszerű bögreben, Péter terveket mondott. Margit csendben hallgatta, ahogy lassan kiforr benne a felismerés: lehet magányban túlélni, de csak akkor, ha az embert a család szeretete tartja.
Éjszaka, amikor elmentek, Margit vacogva elővette a pillanatragasztót, pontosan egymáshoz illesztette a csésze darabjait, lassan, türelmesen. A hajszálrepedés mindig ott fog maradni de a csésze, akár az ő élete is, mégiscsak egész maradt.
Péter este újra hívta:
Hogy vagy, mama?
Margit a kijavított, repedt csészét nézte a kezében. Már sosem lehet tökéletes, de megtarthatja, magában, mint emléket és tanulságot.
Jól vagyok, fiam. Holnap, ha ráértek, gyertek át megint, főzünk egy jó teát.
És Margit úgy érezte, holnap talán tényleg jobban lesz.







