Édesanyámnak van egy háza Budapest külvárosában. Minden nyáron, az ő kezdeményezésére, kijárunk oda: felújítunk, kertészkedünk, ásunk a földben. Nemrég a feleségemmel felállítottunk odakint egy kis medencét, sőt van egy szép filagória is. Amióta az öcsém megházasodott, egyszer sem jött ki hozzánk. A felesége nem szerette volna. Így mondta az öcsém neje, Eszter: Mostantól a férjem családja, az érdekeink és a mi életünk a legfontosabb. Ha valami munka kell, anyád fogadjon munkásokat.
Anyám nem haragszik rájuk, próbálja megérteni, de idén túl sok volt a munkája, nem is tudott kijárni nyáron a házhoz. Nehezen is ment volna, viszont aggódott a kertért, mert senki nem gondozta.
Anyám felvetette az öcsémnek, hogy ültessen valamit a kertbe, de Eszter lebeszélte, így nem volt hajlandó. A feleségemmel gondoltuk, jó lenne egy kis levegőt váltani. Végül is hétvégén kijárhatunk a vidéki házba, anyám is nyugodtabb lenne.
Vettünk palántákat, facsemetéket, rendbe tettük a talajt, újítottunk a virágágyást, ügyeltünk az üvegházra. Vasárnaponként pihentünk, és mindent anyám útmutatása szerint csináltunk.
Múlt hétvégén a feleségemmel elutaztunk az ő szüleihez, így nem voltunk a háznál. Mint kiderült, az öcsém és Eszter mégis ott voltak.
A következő hétvégén, mikor érkeztünk, kellemetlen meglepetés fogadott. Valaki lakott a házban. Kopogtattunk, de senki nem nyitott ajtót. Eszter kinézett az ablakon és így szólt:
Úgy döntöttünk, kiadjuk a lakásunkat, hogy összegyűjtsünk egy kis pénzt az ünnepekre, addig meg itt lakunk. Szóval csak menjetek tovább, minket nem hívtatok.
Anyám tud róla? kérdeztem. Természetesen! mondta Eszter. Mégis honnan van nálunk a kulcs?
Fel is hívtam anyámat. Igen, odaadta az öcsémnek a kulcsot, mondván, hogy kimenne és segít. Anyu, ők itt laknak, nem segítenek semmit. Eszter nem csinál semmit, és nem is enged be minket.
Hogyhogy ott laknak? kérdezte anyám. Ez a helyzet: kiadták a lakásukat, takarékoskodnak egy nyaralásra, és maguk költöztek be a kisházba elmondtam anyámnak az igazat.
Ha gondoskodnak a kertről, öntözik, gyomlálják, akkor maradhatnak döntötte el anyám. Ha viszont nem teszik, küldd el őket! Ravaszak, csak jönnek ősszel és aratnak, anélkül, hogy tettek volna valamit. Mondd meg nekik, most az ő soruk, hogy gondozzák a házat!
Újra kopogtattam. Mit akarsz? kiabált Eszter dühösen. Elmondtam, mit döntött anyám. Eszter kijelentette, hogy nem hajlandó dolgozni. Manikűröm van! Nem vagyok a cselédetek! Ha én ültetek itt valamit, honnan veszed, hogy beosztom veletek? Ha kívánod, vehetsz magadnak! Itt minden a miénk lesz.
Végül ki kellett őket tennünk. Nem hallgattak rám, így anyám maga beszélt velük, és elmondta, hogy menniük kell.
És hova menjünk? kiabált az öcsém. Valaki lakik a lakásunkban!
Adj nekik pénzt javasoltam.
Nem lehet! Elment a pénz a fülbevalóra Eszternek mondta az öcsém. Semmi értelme zálogba vinni, ott sem kapunk annyit érte. És most mi legyen? Egyszerűen nem az én dolgom. Legalább előre szólhattál volna anyának a terveidről. Egyébként is, nem szép dolog ráengedni magadra a kisházat kérés nélkül. Ez nagyon pimasz.
Eszter és az öcsém végül elmentek Eszter anyjához, közben átkokat szórtak rám. Ide többé nem jövünk! Oldjátok meg magatoknak!
De valami azt súgja, ősszel visszajönnek zsákkal, almáért és krumpliért
A végén megtanultam, hogy a családi béke és segítség nem magától értetődő. Néha tisztelet és a határok kijelölése többet jelent, mint a megosztott munka vagy a termény. Ezt soha nem felejtem el.
