A barátnőm, Tündér, aki egyben az én komaságom is, végre szakított a férjével, Viktorral, és én nem tudom megállni, hogy ne örüljek érte. Ez a Viktor igazi “különleges” darab volt: egy vasat nem keresett, egész nap csak a magáért hadakozott és minden második nő után futott. Aztán pár napja felhívott Tündér, ragyogott az örömmől, és dicsekedett: a Bükkbe megy pihenni az új udvarlójával, Benedekkel. Majd megfulladtam a teámmal, amikor ezt hallottam. Na, ezt nevezem gyors újrakezdésnek! De őszintén szólva, én rettentően örülök érte – megérdemli ezt a boldogságot mindazok után, amin keresztülment.
Tündér és Viktor majdnem tíz évet éltek együtt, és mindezekben az években ránéztem és azt gondoltam: “Tündér, mikor küldöd már el a francba ezt a pasit?” Olyan fajta férfi volt, aki úgy gondolta, hogy már az is óriási hozzájárulás, ha ott van a házban. Dolgozni? Fogalát sem volt róla. De minden este úgy ült a kanapén, mint valami király, és vacsorát követelt, miközben kritizálta Tündér főszereit. És még ott voltak azok az “oldalvági kalandjai” is! Tündér többször is elkapta gyanús üzenetekkel a telefonján, vagy rúzsfoltákkal az ingén. Persze, mindent tagadott, ráfogta a hibát: “Te magad taszítottál ilyen helyzetbe!” Százszor mondtam neki: “Dobd ki, fiatal vagy, gyönyörű, találsz magad legényt.” De ő tűrt, lehet, hogy szerelemből, vagy talán attól a félelemből, hogy egyedül marad.
Aztán három hónapja Tündérnek végleg betelt a pohár. Később elmesélte, hogy rátalált Viktor üzeneteire egy másik lánnyal, és még megtudta, hogy elverte a közös megtakarításukat az “éjszakai kalandjaira”. Ez volt az utolsó csepp. Összecsomagolta a holmiját, kiragyta az ajtón, és annyit mondott: “Ennyi, Viktor, keress magadnak egy másik balekot.” Amikor megtudtam, majdnem tapsoltam. Viktor persze próbált visszamenni – hozott virágot, ígérgette, hogy “megváltozik”. De Tündér nem ingott meg. “Elég volt – mondta nekem. – Nem akarok olyan emberrel élni, aki nem tisztel.”
És most, alig telt el a szünet, és máris telefonált, lelkesen mesélve Benedekről. Egy kávézóban találkoztak. Tündér beugrotta munka után egy kávéra, ő meg a szomszéd asztalnál ült, olvasott egy könyvet. Azt mondja, rögtön megtetszett neki: értelmes, gondos, jó humorérzékkel. Szóba elegyedtek, lecserélték a telefonszámukat. Két hét múlira Benedek már azt ajánlotta, hogy utazzanak el a Bükbe – béreljenek egy házikót, sieljenek, sétáljanak az erdőben. “El tudod képesszelni – mondja Tündér –, ő szervezte meg mindezt, még autó is bérelt! Viktor meg csak vinnyogna, hogy ez milyen drága.”
Hallgattam, és alig hittem a fülemnek. Tündér, aki még nemrég sírt a konyhajámban, most nevetett, terveket szőtt, és arról mesélt, hogy Benedek megy olasz tésztát főzni tanít neki. “Ő, tudod, nem csak egy udvarló – mondta. – Meg is hallgat, és tényleg érdakli, mit gondolok.” És ekkor rájöttem: ez nem csak egy rövid kaland. Tündér igazán szerelme lett, és úgy tűnik, Benedek az, aki boldoggá teheti.
Persze, nem maradt pletyka nélkül. Közös ismerők már csevegnek: “Tündér, mondják, gyorsan megvigasztaltatódott, még fél év sem telt el!” Én meg csak annyit válaszolok: “És jól tette! Egy az élet, minek szenvedjen egy olyan ember miatt, mint Viktor?” Vannak, akik úgy gondolják, túl gyorsan fogadtAztán egy szép napon Benedek meglepte Tündért egy gyűrűvel, és a Bükk havas csúcsainál lábuk elé térdelve megkérte a kezét.
