A 13-as kulcs Reggel hívott, mintha csak mellékes dolog lenne: – Be tudsz ugrani? Kellene segíteni behozni a biciklit. Egyedül nincs kedvem pepecselni. A „be tudsz ugrani” és a „nincs kedvem” furcsán hatott egymás mellett. Apám régen inkább azt mondta volna: „kell” meg hogy „megcsinálom egyedül”. A felnőtt fia, már őszülő halántékkal, azon kapta magát, hogy gyanakodva keresi a hátsó szándékot, mint egy régi beszélgetésben. De nem volt benne semmi, csak egy rövid kérés – ettől viszont zavarba jött. Ebédidőben ért oda, felsétált a harmadikra, az előtérben még szöszölt a kulccsal. Az ajtó már nyílt is, mintha apa ott állt volna mögötte, várt rá. – Gyere be. Le a cipőt, – mondta, és félreállt. Az előszobában minden a helyén: szőnyeg, kis szekrény, precízen rendezett újságok. Apa ugyanúgy nézett ki, csak a vállai tűntek keskenyebbnek, és miközben a ruháját igazította, remegtek kicsit az ujjai. – Hol a bicikli? – kérdezte a fia, hogy mást ne kelljen kérdeznie. – Az erkélyen. Odatettem, ne legyen útban. Azt hittem, egyedül is elbírok vele, de aztán… – legyintett, és ment előre. Az erkély be volt üvegezve, de hideg volt, dobozok, befőttesüvegek sorakoztak. A bicikli a falnál állt, lepedő alatt. Apa levette róla, mintha valami fontosat fedne fel, végigsimított a vázán. – Ez a tiéd, – mondta. – Emlékszel? Szülinapodra vettük. A fiú emlékezett. Az udvari körözésre, az esésekre, ahogy apja némán felemelte, leporolta, megnézte, ép-e még a lánc. Apa nem igen dicsért, de a dolgokra úgy nézett, mintha élők lennének, felelősséggel tartozunk értük. – Lapos a gumi, – szólt a fia. – Az hagyján. Meg a tengely is kattog, a fék meg nem fog rendesen. Tegnap kipróbáltam, bele is szúrt a szívembe, – mosolygott apa, de a mosoly hamar eltűnt. Bevitték a biciklit a szobába, ami apáé volt – műhelynek nem mondanád, inkább egy sarokban az ablaknál: asztal, rajta szőnyeg, lámpa, egy doboz szerszám. A falon fogók, csavarhúzók, kulcsok sorban, mind rendre. Fia ezt mindig észrevette: apja mindenütt rendet tartott, ahol tudott. – Meglesz a tizenhármas kulcs? – kérdezte apa. A fiú kinyitotta a dobozt. A kulcsok sorban álltak, de a tizenhármas hiányzott. – Itt van a tizenkettő, tizennégyes… a tizenhármas nincs meg. Apa felhúzta a szemöldökét. – Hogyhogy nincs? Pedig… – elhallgatott, mintha az „mindig is itt volt” mondatot nem akarta volna kimondani. A fiú átnézte a szerszámokat, kihúzta az asztal fiókját. Régi anyák, alátétek, szigetelőszalag, egy darab smirgli. A kulcs végül egy gumikesztyű csomag alatt került elő. – Megvan, – mondta a fiú. Apa átvette a kulcsot, a tenyerében méricskélte. – Akkor én magam raktam oda. Memória, – dünnyögte, aztán elmosolyodott. – Na, hozzad a biciklit. A fiú oldalára döntötte, rongyot tett a pedál alá. Apa mellé térdelt, óvatosan, mintha a térde becsaphatná. A fiú észrevette, de úgy tett, mintha nem látta volna. – Előbb a kereket szedjük le, – mondta apa. – Te tartsd, én meglazítom a csavarokat. Ráfogott a kulcsra, de a csavar nem engedett könnyen, arca megfeszült. Fia átvette, segített, a csavar megadta magát. – Meglett volna egyedül is, – morogta apa. – Csak segítek… – Tudom. Tartsd, nehogy leessen. Dolgoztak, csak rövid szavakat váltottak: „tartsd”, „ne húzd”, „ide”, „figyelj az alátétre.” A fiúnak valahogy így könnyebb is volt. Amíg a szavak a munkára korlátozódtak, nem kell találgatni, mi húzódik mögöttük. Levették a kereket, a padlóra tették. Apa elővette a pumpát, megnézte a csövet. A pumpa régi volt, kopott nyéllel. – Szerintem a cső tömít, csak kiszáradt, – szólt apa. A fiú szíve szerint rákérdezett volna, hogy ezt hogy tudja, de hallgatott. Apa mindig biztosnak látszott, még akkor is, ha kételkedett. Miközben apa pumpált, a fiú megnézte a féket. A fékpofák kopottak, a bowden rozsdás. – Ezt cserélni kellene, – szólt. – Bowden… – apa abbahagyta, letörölte a kezét a nadrágjába. – Valahol van tartalék. A szekrény alatt keresgélt dobozokban. Mindben gyűrött cetliken feliratok, alkatrészek rendben. A fiú látta, ez már több, mint egyszerű rend: próbálta így az idő felett is kontrollt tartani. Amíg minden megvan, címkézve, semmi nem vész el. – Nem találom, – csapta le dühösen az egyik doboz fedelét apa. – Lehet, hogy a kamrában van? – vetette fel a fiú. – A kamra most… na, ott kupi van, – mondta apa, mintha bűnt vallana be. A fiú elmosolyodott. – Nálad kupi? Ez aztán újdonság. Apa hunyorogva nézett rá, de szemében hálás villanás jelent meg a tréfáért. – Menj, nézd meg. Én addig ezzel babrálok… A kamra szűk volt, zsúfolt dobozokkal. A fiú felkapcsolta a villanyt, pakolt, míg a felső polcon egy újságpapírba csomagolt bowden-tekercset talált. – Megvan! – Ugye mondtam, – hangzott oda kintről. A fiú visszahozta a bowdent, apa átvizsgálta, a végeit nézegette. – Jó lesz. Csak végsapkát kell hozzá. Megint elővette a dobozokat, megtalálta a kis fémsapkát is. – Na, álljunk neki a féknek, – mondta. A fiú tartotta a vázat, apa lecsavarta a féket. Apa ujjai szárazak, repedezettek, rövid körmökkel. A fiú felidézte gyerekkorából ezeket az erősnek, törhetetlennek tűnő ujjakat. Most másféle erő volt bennük: kitartó, beosztó. – Mért nézel így? – kérdezte apa fejét le sem emelve. – Csak gondolkodom, hogy mindent hogy tudsz fejben tartani. Apa fújtatott. – Ezt még tudom. Hogy hova rakom a kulcsokat, azt már nem mindig. Vicces, mi? A fiú mondta volna, hogy „ez nem vicces”, de érezte: apa nem a nevetésről beszél. Hanem arról, ami ijesztő. – Nálam is előfordul, – mondta halkan. Apa bólintott, a mondatot úgy fogadta el, mintha engedélyt kapott volna nem tökéletesnek lenni. Mikor a fék szétjött, kiderült, hiányzik egy rugó. Apa sokáig nézte az üres helyet, majd felpillantott. – Tegnap szereltem, lehet, hogy elejtettem. A földön néztem, nem volt meg. – Keressük meg újra, – mondta a fiú. Térdre estek, tapogatták a padlót az asztal alatt, végül a fiú megtalálta a rugót a szegélylécnél. – Tessék, itt van. Apa magához vette, a szeméhez emelte. – Szuper, – sóhajtotta. – Már kezdtem… A fiú tudta, mit akart mondani: „már kezdtem azt hinni, hogy teljesen elfelejtem.” De kimondani nem volt szükséges. – Kérsz egy teát? – kérdezte apa hirtelen, mint akinek a tea oldhatja a csendet. – Kérek. A konyhában apa felrakta a teát, két bögrét vett elő. A fiú az asztalhoz ült, apját figyelte, ahogy a tűzhely és a kredenc közt mozog. A mozdulatok megszokottak, de valamivel lassabbak. Apa kitöltötte a teát, odatett egy tányér házi kekszet is. – Egyél. Sovány lettél. A fiú tiltakozott volna, hogy nem sovány, csak a kabát csal, de hallgatott. Ebben a mondatban minden benne volt, amit apa a törődésről mondani tudott. – Mi újság a munkában? – kérdezte apa. – Megvagyok. – Hozzáfűzte, hogy ne maradjon üres: – Egy projekt vége, most új lesz. – Az a fő, hogy időben fizessenek. A fiú elmosolyodott. – Te mindig a pénz miatt aggódsz. – Szerinted miről kellene? Az érzésekről? – nézett rá apa. A fiúban görcs keletkezett. Nem számított rá, hogy apa kimondja ezt a szót. – Nem tudom, – válaszolta őszintén. Apa hallgatott, bögrét fogta két kézzel. – Néha azt érzem, csak kötelességből jössz át. Letudod, és hazamész. A fiú letette a bögrét. A tea forró volt, de nem rántotta el a kezét. – Nekem sem könnyű idejönni, – mondta. – Itt minden olyan, mintha újra gyerek lennék. És te mindig jobban tudod. Apa elmosolyodott, de most nem volt benne sértettség. – Szerintem tényleg… szokás. – És tudod, – sóhajtott a fiú, – te soha nem kérdezted igazán, hogy vagyok. Apa sokáig nézte a bögréjét, valamit keresett benne. – Féltem kérdezni. Ha már kérdezel, hallgatni is kell. És én… – felnézett. – Nem mindig tudom, hogy kell. A fiú úgy érezte, mintha súly lekerült volna a mellkasáról, bár a szavak egyszerűek voltak. Apa nem kért bocsánatot, nem magyarázkodott. Egyszerűen elismerte: nem tudja. És ez igazabb volt minden szép szónál. – Én sem tudom. Apa bólintott. – Akkor tanuljunk. A biciklin keresztül, – mondta, finom iróniával, mintha maga is furcsállná. Megitták a teát, visszamentek a szobába. Ott a bicikli, mellette a kerék, az asztalon a bowden. Apa nekifogott új lendülettel. – Te befűzöd a bowdent, én beállítom a féket. A fiú belefűzte, rögzítette. Az ujjai lassabbak, ügyetlenebbek, mint apáé eddig voltak, bosszantotta magát. Apa észrevette. – Ne kapkodj. Ehhez türelem kell, nem erő. A fiú rápillantott. – Most csak a bowdenről beszélsz? – Mindenről, – mondta apa, és el is fordult gyorsan. Beállították a fékpofákat, meghúzták a csavarokat. Apa többször meghúzta a karját, ellenőrizte a működést. – Most jobb. A fiú felfújta a kereket, próbálgatta. A gumi tartott. Visszaszerelték a kereket, meghúzták a csavarokat. Apa kérte a tizenhármas kulcsot, fiú szó nélkül adta. A kulcs apja tenyerében a megszokott helyére került. – Készen is vagyunk. Próbáld ki. Kivitték a biciklit a ház elé. Apa fogta a kormányt, fia mellette ment. Az udvar üres volt, csak a szomszéd néni állt egy szatyorral, biccentett nekik. – Pattanj fel, próbáld meg, – mondta apa. – Én? – Ki más? Én már nem vagyok artista. A fiú felült, az ülés alacsony volt, mint régen. Körözött párat, fékezett. A bringa jól viselkedett. – Szuper, – szólt visszaszállva. Apa maga is megpróbálta, de csak óvatosan, nem száguldott. Megállt, lerakta a lábát. – Jó lesz. Nem dolgoztunk hiába. A fiú apjára nézett, hirtelen megértve: nem a bicikliről beszélt. Hanem arról, hogy nem hívta hiába. – Hagyd nálad ezt… a készletet, – mondta váratlanul apa, a szerszámokra bökve. – Nekem elég ennyi is. Neked jó lesz, te úgyis mindent magad csinálsz. A fiú tiltakozott volna, de értette: ez apa nyelve. Nem „szeretlek”, hanem „vidd csak el, legyen könnyebb”. – Jó, nálam lesz. A tizenhármas kulcsot ne add oda, az nálad főkulcs. Apa elmosolyodott. – Mostantól a helyére teszem. Visszamentek a lakásba. A fiú a kabátját vette, apa ott állt, nem sürgetett. – Jössz a jövő héten? – kérdezte, mintha csak úgy, mellékesen. – Az antreszol ajtaja is nyikorog. Megkenegetném, de már nem olyan a kezem. Ezt nyíltan, szégyen nélkül mondta. A fiú hallotta: nem panasz, hanem újabb meghívás. – Jövök. Csak csörögj, hogy ne rohanva essek be. Apa bólintott, s miközben csukta be az ajtót, halkan hozzátette: – Köszönöm, hogy jöttél. A fiú lement a lépcsőn, kezében csavarhúzók, kulcsok voltak, apai rongydarabba csavarva. Nehezek voltak, de nem nyomasztották. Kint egyszer visszanézett a harmadik emeleti ablakra. A függöny megmozdult: talán apa nézett ki ott. Nem intett vissza. Csak elindult a kocsihoz, tudva: most már nem csak „ügyből” jöhet, hanem abból az ügyből, amit végre mindketten fontosnak találtak.

A 13-as kulcs

Délelőtt hívott fel, a hangjában mintha csak valami apróságról lenne szó:

Beugranál? A biciklit kellene felhozni. Egyedül nincs kedvem vacakolni vele.

Valahogy szokatlanul hangzott egymás mellett a beugranál meg a nincs kedvem. Apám inkább azt szokta mondani: meg kell oldani, vagy hogy majd én elintézem. Felnőtt férfiként, már őszülő halántékkal is azon kaptam magam, hogy valami rejtett szándékot, csavart keresek a hívás mögött, ahogy régen is. De most nem volt ott semmi hátsó gondolat, csak egy szűkszavú kérés. Ettől valahogy zavarban éreztem magam.

Ebédidőben értem a zuglói lakótelepre, felsétáltam a harmadikra. A lépcsőfordulóban megálltam, amíg a kulcs elfordult a zárban. Aztán az ajtó rögtön nyílt, mintha apa egész idő alatt ott állt volna mögötte és várt volna.

Gyere, lépj be! Cipőt le, mondta, és félreállt.

Az előszobában minden ugyanott volt, ahol mindig: a szőnyeg, a régi cipősszekrény, precízen egymásra hajtott újságok. Apa is pont ugyanúgy nézett ki, mint mindig, csak mintha a vállai keskenyebbek, a keze pedig amikor felgyűrte az ingujját egy pillanatra megremegett volna.

Hol a bicikli? kérdeztem, csak hogy ne kérdezzek mást.

Az erkélyen. Félretettem, hogy ne legyen útban. Gondoltam, majd megbirkózom vele, de aztán legyintett, és elindult előre.

Az üvegezett, de hideg erkélyen dobozok és befőttesüvegek sorakoztak. A bicikli a fal mellett állt, letakarva egy szakadt lepedővel. Apa ünnepélyességgel vette le a lepedőt, mintha valami fontosat tárna fel, majd óvatosan végighúzta a tenyerét a vázon.

A tiéd ez, tudod, ugye? Szülinapodra vettük, emlékszel?

Emlékeztem. Arra, hogyan tekertem körbe-körbe a belső udvaron, hogy hányszor estem el, és hogy apa mindig szó nélkül segített fel, leverte a koszt a térdemről, megnézte, elszakadt-e a lánc. Akkoriban nem nagyon dicsért, csak úgy nézett a tárgyakra, mintha mind élőlény, s neki gondja lenne rájuk.

A gumi leeresztett, jegyeztem meg.

Igen, az semmiség. De a hátsó tengely kattog, meg a fék sem fog. Tegnap beletekertem, szinte megállt bennem az ütő, nevetett halkan, de rövid volt a mosoly.

Bevittük a bicajt a szobába, ahol apának a műhelye volt persze nem igazi, csak egy sarok a kis szobában: az ablak elé tolt asztal, rajta egy szőnyegdarab, lámpa, szerszámosdoboz. A falon fogók, csavarhúzók, kulcsok, mind szépen rendszerezve. Magamban megállapítottam, ahogy mindig: apa ott tartotta rendben a világát, ahol még lehetett.

Megtalálod a tizenhármas kulcsot? kérdezte.

Kinyitottam a dobozt. Sorban feküdtek a kulcsok, de a tizenhármas sehol.

Itt van tizenkettő, tizennégy nincs tizenhárom.

Apa összevonta a szemöldökét.

Hogyhogy nincs? Hiszen… Elhallgatott, ahogy a mindig szót nem akarta kimondani.

Elkezdtem átnézni a többi szerszámot, benéztem az asztalfiókba is. Ott régifajta anyák, alátétek, szigetelőszalag és egy darabka csiszolópapír. Végül megtaláltam a kulcsot egy gumikesztyű alá gyűrve.

Megvan, mondtam.

Apa kézbe vette, megnézte, mintha a súlyán akarna megbizonyosodni.

Akkor én tettem oda, mondta, halkan nevetve. Na, adjuk ide azt a biciklit!

Oldalára döntöttem a bringát, a pedál alá rongyot tettem. Apa mellém guggolt, lassan, megfontoltan, mintha már nem lenne biztos a térdeiben. Észrevettem, de úgy tettem, mintha nem látnám.

Először levesszük a kereket, mondta apa. Fogd, én meglazítom a csavarokat.

Nekiveselkedett a kulccsal, a csavar nehezen adta magát, össze is feszítette szája szélét. Odaléptem és segítettem a csavar végül meglazult.

Egyedül is ment volna, morogta apa.

Csak segítettem

Tudom. Tartsd, hogy le ne essen.

Némán dolgoztunk, csak rövid utasításokat váltva: tartsd, ne húzd, ide rakd, vigyázz az alátéttel. Rájöttem, hogy így könnyebb. Ha a mondatok a munkára korlátozódnak, nem kell kitalálni, mi bújik meg mögöttük.

A kereket a földre tettük. Apa elővette a pumpát, megnézte a csövét. Öreg pumpa volt, kopott fogantyúval.

A belsőnek nincs baja, csak kiszáradt, mondta.

Meg akartam kérdezni, honnan tudja, de ráhagytam. Apa mindig biztosra mondott valamit, akkor is, ha nem volt benne biztos.

Miközben pumpált, én a féket vizsgáltam. A fékpofák elkoptak, a bowden rozsdásodott.

Bowdent cserélni kell, mondtam.

Bowden… apa elgondolkodva törölte meg a tenyerét a nadrágjába. Valahol még van egy tartalék.

Belenyúlt a szekrénybe az asztal alatt, előhúzott egy dobozt, aztán még egyet. Minden pici alkatrész papírdarabra írva, gondosan elrakva. Figyeltem őt, és nemcsak takarékosságot, hanem valami lehetséges uralmat láttam ebben az idő felett. Amíg mindennek megvan a helye, nincs szétesés.

Nem találom, mondta bosszúsan, és becsapta a doboz tetejét.

Talán a spájzban? kérdeztem.

Spájzban rendetlenség van, mondta, mintha bűnt vallana be.

Nevettem.

Nálad? Rendetlenség? Ez újdonság!

Oldalról rám nézett, de a szemében mintha hálát láttam volna a tréfáért.

Menj, nézz körül. Én addig még pumpálok.

A spájz kicsi volt, roskadozott a dobozoktól. Felkapcsoltam a villanyt, zacskókat húztam szét. A felső polcon kitekert bowden, újságpapírba csomagolva.

Megvan! kiabáltam.

Ugye mondtam! felelt vissza apa.

Odaadtam neki, megforgatta, megnézte a végét.

Jó lesz. Csak végződést kell rá keresni.

Megint a dobozhoz nyúlt, fém sapkácskákat vett elő.

Szedd szét a féket, mondta.

Én tartottam a vázat, apa tekerte ki a csavarokat. A kezei szárazak, repedezett a bőr, körmei rövidre vágva. Eszembe jutott, gyerekként ezek a kezek törhetetlenek, erősek voltak a szememben. Most más erő volt bennük: csöndes, takarékos.

Mit nézel ennyire? kérdezte, fel sem pillantva.

Csak azon gondolkodom, honnan tudod mindennek a helyét.

Feljebb vonta az orrát.

Azért még emlékszem. Csak azt nem mindig, hova teszem le a kulcsokat. Vicces, mi?

Azt akartam mondani, hogy nem az, de tudtam, nem nevetségről beszél. Hanem arról, hogy ijesztő.

Néha velem is előfordul, mondtam.

Bólintott, mint aki most engedi meg magának, hogy ne legyen tökéletes.

Ahogy a féket szétszedtük, kiderült, hogy hiányzik egy rugó. Apa sokáig nézte az üres helyet, aztán rám pillantott.

Tegnap elbabrálhattam, talán leesett. Keresgéltem a padlón, nem lett meg.

Nézzük át még, mondtam.

Letérdeltünk, a földet tapogattuk, benéztünk az asztal alá. Meg is találtam a rugót a szegőléc mellett, a szék lába alatt.

Itt van.

Apa megfogta, közel húzta a szeméhez.

Hála istennek. Azt hittem már

Nem mondta ki, amit gondolt: hogy kezdi elhagyni a dolgokat.

Kérsz teát? vágott közbe hirtelen, mintha ezzel lezárhatná a pillanatot.

Jöhet.

A konyhában feltette a vizet, előkeresett két bögrét. Leültem az asztalhoz, figyeltem, milyen szokott mozdulatokkal járkált a gáztűzhely és a szekrény között, csak egy kicsit lassabban, mint régen. Aztán öntött teát, elém rakott egy tányér házi piskótát.

Tessék, egyél. Tisztára lesoványodtál.

Mondtam volna, hogy csak a kabát csap be, de inkább nem szóltam. Hiszen ebben a mondatban benne volt minden gondoskodás, amit adni tudott.

Hogy megy a munka? kérdezte.

Elvagyok. Egy projektet lezártunk, most újba kezdtünk.

Na, csak legyen fizetés, az a lényeg.

Elmosolyodtam.

Mindig csak a pénz érdekel

Szerinted mi érdekeljen? Az érzések? szúrta oda egyenesen.

Valami összerándult bennem. Nem gondoltam, hogy ezt a szót ő maga mondja ki.

Nem tudom, mondtam őszintén.

Csend lett, majd két kézzel fogta a bögrét.

Tudod… néha úgy érzem, csak kötelességből jössz. Letudod, aztán mész.

Letette a teát, én is letettem. A forró bögre megégette a kezem, de nem kaptam el.

Szerinted nekem könnyű jönni? kérdeztem vissza. Itt mindig olyan, mintha megint gyerek lennék. És te mindig mindent jobban tudsz.

Apa halványan elmosolyodott nem csúfolódva.

Valóban azt hiszem, jobban tudom. Ez már csak reflex.

És még valami: Te sosem kérdezted meg igazán, hogy vagyok.

Nézte egy ideig a teáját, mintha ott lenne a válasz.

Féltem megkérdezni. Ha kérdezek, hallgatni is kell. És azt rám nézett nem mindig tudom.

Olyan egyszerű mondatok voltak, mégis könnyebb lett tőlük a mellkasom. Nem kért bocsánatot, nem magyarázkodott csak elismerte, hogy nem mindig megy. Igazabb volt ez, mint bármilyen szép szó.

Nekem se megy mindig, biccentettem.

Mosolygott.

Akkor hát tanuljuk, szépen lassan. Például biciklin keresztül, tette hozzá, mintha magán is mosolyogna emiatt.

Megittuk a teát, visszamentünk a szobába. A bicaj oldalt feküdt, kerék mellette, bowden az asztalon. Apa megint nekifeszült.

Na, te fűzd be a bowdent, én állítom a fékpofákat.

Áthúztam a bowdent a régi védőcsövön, rögzítettem. A kezem ügyetlenebbül mozgott, mint apáé, dühítettem magam emiatt. Észrevette.

Ne siettesd, nem erő, hanem türelem kell hozzá.

Felnéztem rá.

Csak a bowdenre mondod?

Mindenre, válaszolta, félrefordulva, mintha már túl sokat mondott volna.

Végül a fékpofák is a helyén, csavarok meghúzva. Gyorstan tesztelte a féket, meghúzta a kart.

Most már rendben vagyunk.

Felpumpáltam a kereket, nem eresztett. Rátettük a helyére, csavarok helyükre kerültek. Apa kérte a tizenhármas kulcsot, én szó nélkül a kezébe nyomtam. Mintha a keze részévé vált volna.

Kész, jelentette ki. Lássuk, mit tud.

Kivittük a biciklit a ház mögé. Apa a kormányt tartotta, én mellette léptem. A ház előtt épp egy szomszéd, Marika néni álldogált, barátságosan biccentett.

Ülj fel, próbáld ki, mondta apa.

Én?

Ki más? Én már nem vagyok százkilós artistabajnok.

Felültem a bicajra. Az ülés épp olyan alacsony, mint gyerekkoromban, a térdem az államnál. Körbetekertem a postaládák mentén, fékeztem. A fék engedelmesen fogott.

Működik, mondtam, ahogy leszálltam.

Apa kipróbálta lassan, óvatosan, egyet fordult a járdán, aztán megállt.

Nem volt hiábavaló játszadozás.

Néztem apát, s egyszer csak megértettem: nem a bicikliről beszél. Hanem arról, mennyire nem volt hiába, hogy felhívott.

Hagyd csak nálad mondta váratlanul. A szerszámkészletet. Elég nekem, neked hasznosabb lesz. Úgyis te bütykölsz otthon mindent.

Mondtam volna, hogy őrizze meg, de felfogtam: ez is az ő szeretetének nyelve. Nem mondja: szeretlek, hanem hogy tessék, hogy könnyebb legyen.

Jó, maradjon nálam. De a 13-ast ne add oda. Az vagy nálad a főnök.

Mosolygott.

Megígérem, most mindig a helyén lesz.

Felmentünk. Az előszobában felvettem a kabátomat. Apa ott állt mellettem, nem siettetett.

Jövő héten is számíthatok rád? kérdezte félvállról. Az antreszolj ajtaja is hangosan nyikorog. Megolajoznám, ha a kezem Nem magyarázkodott, csak mondta, ahogy van.

Éreztem, ez nem panaszkodás, hanem újabb meghívás.

Megyek. Szólj előre, nehogy rohanjak csak úgy bele az egészbe.

Bólintott, majd, már az ajtót csukva, halkan hozzátette:

Köszönöm, hogy beugrottál.

Lecsattogtam a lépcsőn, kezemben néhány apai kulccsal és csavarhúzóval, rongyba tekerve. Súlyosak voltak, mégsem nehezedtek rám. Kint visszanéztem a harmadikra, a függöny éppen mozdult, mintha apa nézne ki. Nem intettem. Csak elindultam az autóhoz, tudva, hogy legközelebb nemcsak ügyet intézni jövök majd, hanem valami miatt, amit végre mindketten fontosnak ismertünk el.

Rate article
News 24 Justall
A 13-as kulcs Reggel hívott, mintha csak mellékes dolog lenne: – Be tudsz ugrani? Kellene segíteni behozni a biciklit. Egyedül nincs kedvem pepecselni. A „be tudsz ugrani” és a „nincs kedvem” furcsán hatott egymás mellett. Apám régen inkább azt mondta volna: „kell” meg hogy „megcsinálom egyedül”. A felnőtt fia, már őszülő halántékkal, azon kapta magát, hogy gyanakodva keresi a hátsó szándékot, mint egy régi beszélgetésben. De nem volt benne semmi, csak egy rövid kérés – ettől viszont zavarba jött. Ebédidőben ért oda, felsétált a harmadikra, az előtérben még szöszölt a kulccsal. Az ajtó már nyílt is, mintha apa ott állt volna mögötte, várt rá. – Gyere be. Le a cipőt, – mondta, és félreállt. Az előszobában minden a helyén: szőnyeg, kis szekrény, precízen rendezett újságok. Apa ugyanúgy nézett ki, csak a vállai tűntek keskenyebbnek, és miközben a ruháját igazította, remegtek kicsit az ujjai. – Hol a bicikli? – kérdezte a fia, hogy mást ne kelljen kérdeznie. – Az erkélyen. Odatettem, ne legyen útban. Azt hittem, egyedül is elbírok vele, de aztán… – legyintett, és ment előre. Az erkély be volt üvegezve, de hideg volt, dobozok, befőttesüvegek sorakoztak. A bicikli a falnál állt, lepedő alatt. Apa levette róla, mintha valami fontosat fedne fel, végigsimított a vázán. – Ez a tiéd, – mondta. – Emlékszel? Szülinapodra vettük. A fiú emlékezett. Az udvari körözésre, az esésekre, ahogy apja némán felemelte, leporolta, megnézte, ép-e még a lánc. Apa nem igen dicsért, de a dolgokra úgy nézett, mintha élők lennének, felelősséggel tartozunk értük. – Lapos a gumi, – szólt a fia. – Az hagyján. Meg a tengely is kattog, a fék meg nem fog rendesen. Tegnap kipróbáltam, bele is szúrt a szívembe, – mosolygott apa, de a mosoly hamar eltűnt. Bevitték a biciklit a szobába, ami apáé volt – műhelynek nem mondanád, inkább egy sarokban az ablaknál: asztal, rajta szőnyeg, lámpa, egy doboz szerszám. A falon fogók, csavarhúzók, kulcsok sorban, mind rendre. Fia ezt mindig észrevette: apja mindenütt rendet tartott, ahol tudott. – Meglesz a tizenhármas kulcs? – kérdezte apa. A fiú kinyitotta a dobozt. A kulcsok sorban álltak, de a tizenhármas hiányzott. – Itt van a tizenkettő, tizennégyes… a tizenhármas nincs meg. Apa felhúzta a szemöldökét. – Hogyhogy nincs? Pedig… – elhallgatott, mintha az „mindig is itt volt” mondatot nem akarta volna kimondani. A fiú átnézte a szerszámokat, kihúzta az asztal fiókját. Régi anyák, alátétek, szigetelőszalag, egy darab smirgli. A kulcs végül egy gumikesztyű csomag alatt került elő. – Megvan, – mondta a fiú. Apa átvette a kulcsot, a tenyerében méricskélte. – Akkor én magam raktam oda. Memória, – dünnyögte, aztán elmosolyodott. – Na, hozzad a biciklit. A fiú oldalára döntötte, rongyot tett a pedál alá. Apa mellé térdelt, óvatosan, mintha a térde becsaphatná. A fiú észrevette, de úgy tett, mintha nem látta volna. – Előbb a kereket szedjük le, – mondta apa. – Te tartsd, én meglazítom a csavarokat. Ráfogott a kulcsra, de a csavar nem engedett könnyen, arca megfeszült. Fia átvette, segített, a csavar megadta magát. – Meglett volna egyedül is, – morogta apa. – Csak segítek… – Tudom. Tartsd, nehogy leessen. Dolgoztak, csak rövid szavakat váltottak: „tartsd”, „ne húzd”, „ide”, „figyelj az alátétre.” A fiúnak valahogy így könnyebb is volt. Amíg a szavak a munkára korlátozódtak, nem kell találgatni, mi húzódik mögöttük. Levették a kereket, a padlóra tették. Apa elővette a pumpát, megnézte a csövet. A pumpa régi volt, kopott nyéllel. – Szerintem a cső tömít, csak kiszáradt, – szólt apa. A fiú szíve szerint rákérdezett volna, hogy ezt hogy tudja, de hallgatott. Apa mindig biztosnak látszott, még akkor is, ha kételkedett. Miközben apa pumpált, a fiú megnézte a féket. A fékpofák kopottak, a bowden rozsdás. – Ezt cserélni kellene, – szólt. – Bowden… – apa abbahagyta, letörölte a kezét a nadrágjába. – Valahol van tartalék. A szekrény alatt keresgélt dobozokban. Mindben gyűrött cetliken feliratok, alkatrészek rendben. A fiú látta, ez már több, mint egyszerű rend: próbálta így az idő felett is kontrollt tartani. Amíg minden megvan, címkézve, semmi nem vész el. – Nem találom, – csapta le dühösen az egyik doboz fedelét apa. – Lehet, hogy a kamrában van? – vetette fel a fiú. – A kamra most… na, ott kupi van, – mondta apa, mintha bűnt vallana be. A fiú elmosolyodott. – Nálad kupi? Ez aztán újdonság. Apa hunyorogva nézett rá, de szemében hálás villanás jelent meg a tréfáért. – Menj, nézd meg. Én addig ezzel babrálok… A kamra szűk volt, zsúfolt dobozokkal. A fiú felkapcsolta a villanyt, pakolt, míg a felső polcon egy újságpapírba csomagolt bowden-tekercset talált. – Megvan! – Ugye mondtam, – hangzott oda kintről. A fiú visszahozta a bowdent, apa átvizsgálta, a végeit nézegette. – Jó lesz. Csak végsapkát kell hozzá. Megint elővette a dobozokat, megtalálta a kis fémsapkát is. – Na, álljunk neki a féknek, – mondta. A fiú tartotta a vázat, apa lecsavarta a féket. Apa ujjai szárazak, repedezettek, rövid körmökkel. A fiú felidézte gyerekkorából ezeket az erősnek, törhetetlennek tűnő ujjakat. Most másféle erő volt bennük: kitartó, beosztó. – Mért nézel így? – kérdezte apa fejét le sem emelve. – Csak gondolkodom, hogy mindent hogy tudsz fejben tartani. Apa fújtatott. – Ezt még tudom. Hogy hova rakom a kulcsokat, azt már nem mindig. Vicces, mi? A fiú mondta volna, hogy „ez nem vicces”, de érezte: apa nem a nevetésről beszél. Hanem arról, ami ijesztő. – Nálam is előfordul, – mondta halkan. Apa bólintott, a mondatot úgy fogadta el, mintha engedélyt kapott volna nem tökéletesnek lenni. Mikor a fék szétjött, kiderült, hiányzik egy rugó. Apa sokáig nézte az üres helyet, majd felpillantott. – Tegnap szereltem, lehet, hogy elejtettem. A földön néztem, nem volt meg. – Keressük meg újra, – mondta a fiú. Térdre estek, tapogatták a padlót az asztal alatt, végül a fiú megtalálta a rugót a szegélylécnél. – Tessék, itt van. Apa magához vette, a szeméhez emelte. – Szuper, – sóhajtotta. – Már kezdtem… A fiú tudta, mit akart mondani: „már kezdtem azt hinni, hogy teljesen elfelejtem.” De kimondani nem volt szükséges. – Kérsz egy teát? – kérdezte apa hirtelen, mint akinek a tea oldhatja a csendet. – Kérek. A konyhában apa felrakta a teát, két bögrét vett elő. A fiú az asztalhoz ült, apját figyelte, ahogy a tűzhely és a kredenc közt mozog. A mozdulatok megszokottak, de valamivel lassabbak. Apa kitöltötte a teát, odatett egy tányér házi kekszet is. – Egyél. Sovány lettél. A fiú tiltakozott volna, hogy nem sovány, csak a kabát csal, de hallgatott. Ebben a mondatban minden benne volt, amit apa a törődésről mondani tudott. – Mi újság a munkában? – kérdezte apa. – Megvagyok. – Hozzáfűzte, hogy ne maradjon üres: – Egy projekt vége, most új lesz. – Az a fő, hogy időben fizessenek. A fiú elmosolyodott. – Te mindig a pénz miatt aggódsz. – Szerinted miről kellene? Az érzésekről? – nézett rá apa. A fiúban görcs keletkezett. Nem számított rá, hogy apa kimondja ezt a szót. – Nem tudom, – válaszolta őszintén. Apa hallgatott, bögrét fogta két kézzel. – Néha azt érzem, csak kötelességből jössz át. Letudod, és hazamész. A fiú letette a bögrét. A tea forró volt, de nem rántotta el a kezét. – Nekem sem könnyű idejönni, – mondta. – Itt minden olyan, mintha újra gyerek lennék. És te mindig jobban tudod. Apa elmosolyodott, de most nem volt benne sértettség. – Szerintem tényleg… szokás. – És tudod, – sóhajtott a fiú, – te soha nem kérdezted igazán, hogy vagyok. Apa sokáig nézte a bögréjét, valamit keresett benne. – Féltem kérdezni. Ha már kérdezel, hallgatni is kell. És én… – felnézett. – Nem mindig tudom, hogy kell. A fiú úgy érezte, mintha súly lekerült volna a mellkasáról, bár a szavak egyszerűek voltak. Apa nem kért bocsánatot, nem magyarázkodott. Egyszerűen elismerte: nem tudja. És ez igazabb volt minden szép szónál. – Én sem tudom. Apa bólintott. – Akkor tanuljunk. A biciklin keresztül, – mondta, finom iróniával, mintha maga is furcsállná. Megitták a teát, visszamentek a szobába. Ott a bicikli, mellette a kerék, az asztalon a bowden. Apa nekifogott új lendülettel. – Te befűzöd a bowdent, én beállítom a féket. A fiú belefűzte, rögzítette. Az ujjai lassabbak, ügyetlenebbek, mint apáé eddig voltak, bosszantotta magát. Apa észrevette. – Ne kapkodj. Ehhez türelem kell, nem erő. A fiú rápillantott. – Most csak a bowdenről beszélsz? – Mindenről, – mondta apa, és el is fordult gyorsan. Beállították a fékpofákat, meghúzták a csavarokat. Apa többször meghúzta a karját, ellenőrizte a működést. – Most jobb. A fiú felfújta a kereket, próbálgatta. A gumi tartott. Visszaszerelték a kereket, meghúzták a csavarokat. Apa kérte a tizenhármas kulcsot, fiú szó nélkül adta. A kulcs apja tenyerében a megszokott helyére került. – Készen is vagyunk. Próbáld ki. Kivitték a biciklit a ház elé. Apa fogta a kormányt, fia mellette ment. Az udvar üres volt, csak a szomszéd néni állt egy szatyorral, biccentett nekik. – Pattanj fel, próbáld meg, – mondta apa. – Én? – Ki más? Én már nem vagyok artista. A fiú felült, az ülés alacsony volt, mint régen. Körözött párat, fékezett. A bringa jól viselkedett. – Szuper, – szólt visszaszállva. Apa maga is megpróbálta, de csak óvatosan, nem száguldott. Megállt, lerakta a lábát. – Jó lesz. Nem dolgoztunk hiába. A fiú apjára nézett, hirtelen megértve: nem a bicikliről beszélt. Hanem arról, hogy nem hívta hiába. – Hagyd nálad ezt… a készletet, – mondta váratlanul apa, a szerszámokra bökve. – Nekem elég ennyi is. Neked jó lesz, te úgyis mindent magad csinálsz. A fiú tiltakozott volna, de értette: ez apa nyelve. Nem „szeretlek”, hanem „vidd csak el, legyen könnyebb”. – Jó, nálam lesz. A tizenhármas kulcsot ne add oda, az nálad főkulcs. Apa elmosolyodott. – Mostantól a helyére teszem. Visszamentek a lakásba. A fiú a kabátját vette, apa ott állt, nem sürgetett. – Jössz a jövő héten? – kérdezte, mintha csak úgy, mellékesen. – Az antreszol ajtaja is nyikorog. Megkenegetném, de már nem olyan a kezem. Ezt nyíltan, szégyen nélkül mondta. A fiú hallotta: nem panasz, hanem újabb meghívás. – Jövök. Csak csörögj, hogy ne rohanva essek be. Apa bólintott, s miközben csukta be az ajtót, halkan hozzátette: – Köszönöm, hogy jöttél. A fiú lement a lépcsőn, kezében csavarhúzók, kulcsok voltak, apai rongydarabba csavarva. Nehezek voltak, de nem nyomasztották. Kint egyszer visszanézett a harmadik emeleti ablakra. A függöny megmozdult: talán apa nézett ki ott. Nem intett vissza. Csak elindult a kocsihoz, tudva: most már nem csak „ügyből” jöhet, hanem abból az ügyből, amit végre mindketten fontosnak találtak.