Kinyújtotta a kezét, hogy megsimogassa a fenyegető állatot, de a macska félrehúzódott, és furcsán, hason csúszva mászott el az ember, a kinyújtott kéz elől.
– Nézzék ezt a kölyköt! – majdnem sikoltotta az iskolaigazgató. – A szüleit behívattuk, de neki még csak nem is szégyelli magát!
Dezső egyenesen a dühös igazgatónő szemébe nézett. A tízéves fiú arcán a legkisebb jele sem volt a bűnbánatnak az elkövetett gaztett miatt. Unott arckifejezéssel, némán hallgatta Anikó Edina kérdéseit.
– Elégetni az osztálynaplót! – az igazgatónő hangja síkolyba csapott át.
– Várj meg az ajtó előtt! – parancsolta szigorú hangon az apa.
A fiú kiment az igazgatói irodából, hangosan becsapva az ajtót. Mindegy volt neki, ha megint megbüntetik. Nem tehetett másként, szavát adta…
Ami meg a szülőket illeti, hamarosan megint elfelejtik őt, és elutaznak a következő expedícióra.
Még aznap este a családi tanácson elhatározták, hogy Dezsőt az egész nyárra a faluba küldik a nagyapjához. Talán ő majd tud bánni a kis lázadóval…
*****
– Ez a napi rended – Gergő Sámuel, a volt katona, az unokája elé tett egy papírlapot, szabályos kézírással teleírva. – A faluban nincs idő dologtalanul lézengeni, mindenki enni és inni akar.
– Hát rabszolga vagyok? – szakadt ki Dezsőből, amikor elolvasta a kötelességek hosszú listáját.
Gergő Sámuel elmosolyodott, értékelve unokája harcos pillantását, amit felé vetett. Tegnap a fia hozta Dezsőt, szüntelen panaszkodva apjának, milyen nehéz lett vele. Állandó verekedések az iskolában, a tanárok és az igazgatónő elégedetlensége – mindez időt vett el a kutatómunkától. Dezső szülei elutaztak az expedícióba, megkönnyebbülten hátrahagyva lázadó fiukat a nagyapjára.
Lassan teltek a napok, tele szokatlan tennivalókkal…
Dezső kakaskukorékolásra kelt, segített a nagyapjának megetetni a tarka Borkát, a négy malacot és a pej Árpit. Vizet hozni, a felhasogatott fát felrakni, a veteményest gyomlálni…
A munka sose ért véget, de Dezső szavát adta, hogy nem fog panaszkodni.
– Figyel engem? – kérdezte egyszer Dezső, gyanakodva pillantva a nagyapja kedvencére, a nagy testű Elemér kutyára, aki árnyékként követte, ha elhagyta a portát.
– Érzi, hogy nem vagy helybéli, fél, hogy eltévedsz – felelte a nagyapa enyhe iróniával.
Dezső nagyon megszerette a horgászatot. A fiú ügyesen megtanult bánni a horgászbotokkal, és pár hét múlva Gergő Sámuel már egyedül is elengedte a patakhoz.
A legjobb kapás kora reggel volt, amikor még hűvös volt. Dezső szeretett a bottal ülni a parton, és nézni, ahogy felkel a nap, megvilágítva mindent körülötte. Ilyet a városban biztos nem látni!
Egy kora reggel, amikor a festői patak partján ült a horgászbotokkal, Dezső mozgást vett észre a magas fűben.
Valahol a közelben hangosan brekegt egy béka, erre a kutya is ugatni kezdett. Ismerős hangok, de…
A fű újra megmozdult, és a fiú elhatározta, hogy megnézi…
Óvatosan lépkedve a magas fű között, Dezső a reggeli félhomályban kémlelte a környéket, de nem látott semmit. Azt gondolta, hogy csak képzelődött, és már vissza akart menni a botokhoz, amikor alig hallható, panaszos nyöszörgést hallott.
Lehajolt, széthúzta kezével a magas füvet, és egy macska fenyegetően fújt rá, figyelmeztetően hátracsapott fülekkel. Az állat szeme távolságtartásra intett, a fújásban egyértelmű fenyegetés volt.
– Jaj… – szakadt ki Dezsőből a váratlanság miatt. – Mit fújsz?
Kinyújtotta a kezét, hogy megsimogassa a fenyegető állatot, de a macska félrehúzódott, és furcsán, hason csúszva mászott el az ember, a kinyújtott kéz elől.
Ekkor kezdett világosodni, és Dezső véres foltokat vett észre az állat világos szőrén. A szeme előtt felrémlett egy nemrég történt kép – négy kamasz kínozta a fél fülű, csíkos kandúrt…
Dezső megborzongott, elhessegetve a fájdalmas emléket. A macska megsebesült, segítségre van szüksége!
Puszta kézzel nem foghatja meg, mérges, és nyilvánvalóan fáj neki. Körülnézett, de nem talált semmi megfelelőt. Csak egy könnyű széldzseki volt rajta, ami a reggeli hűvösség ellen védett.
Ledobva a dzsekit, a fiú a fújó macskához lépett:
– Cic-cic-cic! Csak segíteni akarok… Cic-cic-cic!
Utolsó erejével a macska elugrott, de Dezső gyorsabb volt. Ráborítva a dzsekit a macskára, óvatosan becsavarta, és a melléhez szorította. Aztán teljes erőből hazafelé iramodott, megfeledkezve a horgászbotokról…
– Papa, a macska rendbe fog jönni? – kérdezte századszor is az unoka, aggodalmasan nézve a nyári konyha ajtajára.
– Ne aggódj, Angelika Mihályné állatorvos, ért a sebekhez – simogatta meg Gergő Sámuel az unokája fejét. – Menj el addig a botokért, mire visszajössz, lesz hír…
Dezső bólintott, és gyorsan visszaszaladt a patakhoz a horgászbotokért. Annyira sietett, hogy alig kapott levegőt, amikor hazaért.
Abban a pillanatban a nyári konyha küszöbén megjelent Angelika Mihályné törékeny alakja. Az idős nő mondott valamit Gergő Sámuelnek, amitől az öregember örömteli mosolyra húzta a száját.
– Hogy van? – szakadt ki Dezsőből.
– Rendbe fog jönni – felelte Angelika Mihályné. – Úgy néz ki, egy kutya harapta meg… A sebeket elláttam, mostantól gondozd.
– Mindent megteszek! – kiáltott fel Dezső, és a szemében az öröm és a megkönnyebbülés könnyei csillantak…
Azon az estén a fiú nem mozdult el az alvó macska mellől, akit egy dobozból és egy régi plédből kialakított alkalmi fekhelyen helyezett el. Kitéve mellé az étel- és víztálakat, csak ült és nézte, ahogy a macska alszik.
– Itt fogsz aludni? – kérdezte Gergő Sámuel.
– Lehet? – kérdezte reménykedve Dezső.
– Inkább vigyük be a házba – javasolta a nagyapa.
A macskát átvitték Dezső szobájába, és a dobozt az ágya mellé tették.
Közelebbről megnézve, a macska szőre világos bézs színű volt, alig látható csíkokkal.
Dezső leült az ágy szélére, továbbra is figyelve, ahogy a gondozottja alszik.
– Nézlek téged, unokám, és csodálkozom – szólalt meg elgondolkodva Gergő Sámuel, leülve a szoba sarkában álló székre. – Hiszen nem vagy lusta, eszed van, felelősségteljes vagy, a jóság sem áll távol tőled. Akkor mégis miért csinálsz lázadást a hajón?
Dezső a nagyapjára nézett, vállat vonva válasz helyett.
– A legutóbbi hőstetted az osztálynaplóval… – faggatózott a nagyapa. – Ugye nem csak úgy gyújtottad fel?
– Szavamat adtam, ha megadtam, tartani kell – morogta Dezső.
Kinyújtva a kezét, óvatosan megsimogatta az alvó macska fejét.
– Kinek adtad a szavad? – Gergő Sámuel gyanúja beigazolódott, mert nem hitt az unokája bűnösségében.
– Az iskola melletti ház pincéjében él egy kóbor kandúr, akit etettem, és beszélgettem vele, pont úgy, ahogy te Elemérrel – mesélte Dezső, felszívva az orrát. – Arról álmodoztam, hogy hazaviszem, de a szüleim hallani sem akartak róla… Szavamat adtam Matyinak, hogy mindig megvédem.
– És mi lett ezzel a kandúrral? – kérdezte halkan a nagyapa, visszafojtva a lélegzetét.
– Idősebb fiúk kínozták – Dezső hangja elcsuklott. – Kértem, hogy hagyják abba, beleegyeztek, azzal a feltétellel, hogy el kell égetnem az osztálynaplót…
– Gézengúzok! – szakadt ki az idős férfiból. – Hol van most az a kandúr?
– Elvitte valami nő, ahogy a portás mondta – simogatta meg Dezső újra a macskát. – Annyira szeretném tudni, hogy van Matyi…
– Ügyes vagy! – simogatta meg a nagyapa az unokája fejét. – Megtartottad a szavad, ez helyes, de miért nem mondtad el a szüleidnek?
– Nem kérdezték – felelte egyszerűen Dezső.
Teltek a napok… A Zefír testén lévő sebek, ahogy Dezső a macskát nevezte, begyógyultak. A macska már nem fújt, és nem nézett gyanakodva az emberekre.
Zefír elfogadta annak az embernek a gondoskodását, aki megmentette az életét. Hamarosan a megszépült és szépen meghízott macska átköltözött Dezső ágyába aludni.
A fiú álma beteljesült, de gyakran látta álmában a fél fülű, csíkos Matyit. A kandúr finoman dörgölőzött a lábához, és hangosan dorombolt, amikor Dezső felemelte.
– Hol vagy? – kérdezte Dezső álmában a csíkos kandúrtól, de nem kapott választ.
Elmúlt július, aztán augusztus is…
Dezső várta, hogy a szülei eljöjjenek érte, de ehelyett a nagyapa bejelentette, hogy be kell mennie a városba ügyeket intézni. Reggel elvégezve a házi teendőket, Gergő Sámuel a háztartást az unokájára bízta, és elindult a vonathoz.
Estére ért haza, fáradtan, de elégedetten. Megdicsérte az unokáját a rendért, és titokzatosan mosolyogva behívta a házba, ahová korábban egy nagy dobozt vitt be.
– Gyere ide, unokám – mutatott Gergő Sámuel a kanapéra. – Nézd, ki jött velem a városból.
Dezső bement a szobába, és a kanapéra nézett. A fiú néhányszor pislogott, félve, hogy csak képzelődik.
– Matyi! – kiáltott fel a fiú, óvatosan felemelve a fél fülű, csíkos kandúrt. – Papa, te vagy a legjobb!
A macska egészségesnek és jól tápláltnak tűnt. Később Gergő Sámuel elmesélte az unokájának, mennyire megérintette Dezső tette, és elhatározta, hogy felkutatja a csíkos kandúrt, segítséget kérve Dezső iskolájától.
Kiderült, hogy éppen a portás kérte a menhelyet, hogy vigyék el a kóbor macskát, félve az életéért.
Szeptember elején megérkeztek Dezső szülei azzal a hírrel, hogy egy hosszú expedícióra kell utazniuk, és a fiúnak egy ideig a nagyapjánál kell maradnia.
A szülők alig ismertek rá a vidám és életvidám gyerekben a régi lázadóra.
– Papa, csodát műveltél! – kiáltott fel Dezső apja.
– Tanuljátok meg meghallani a gyereketeket – mondta oktató hangon Gergő Sámuel.
Ami Dezsőt illeti, örült, hogy a nagyapjánál maradhat, és nem kell elszakadnia Matyitól és Zefírtől.
A lázadóból a legodaadóbb és legfelelősségteljesebb gazdi lett a kedvencei számára.







