Miklós hajnalra tért vissza a céges vacsoráról. Felesége, Eszter, már csendesen aludt, mintha fagyott holdcsókok között hajtózkodna. Miklós a mellékágyra hajolt, és az ágy szélén a sötétségből származó susogásra kezdett énekelni.
Reggel, amikor Eszter felpattant a párnáról, a férj ingjén egy piros rúzsmaradványt talált a szobában egy titokzatos piros szín bukkant fel. Ekkor a telefonja rezgett: egy SMS gyúlt fel a képernyőn.
Jó reggelt, kedves! olvasta Eszter, és szinte megdermedt a lélegzete. Milyen váratlan csillaggyújtás a reggelben!
Már tíz év óta éltek egy varázslatos mesebeli házban, ahol két kicsi tündérpár Réka, hatéves, és Lili, kilenc éves mélyen aludt a saját kis szobájukban, mint hópelyhek a hideg ablakpárkányon.
Eszternek azonnal egy szeles vitát akart szőni Miklósnak, de a tudat tükre megmutatta: Talán egy harc csak a ködön át vezetne oda, ahol a régi ösvények újra megtalálják egymást. Ha ő elmenne, vajon ki tudná egyedül felnevelni a két kis tündért?
A fürdőszobában könnyezve, mint egy szivárványcseppekből álló folyó, Eszter rendezte magát: gondolta, ez a legegyszerűbb módja a harcnak, de talán a küzdelem a kaput nyitja meg a megújult egymásra. Megvett a zuhanyt, a haját szárítóval szárította, egy merész frizurát varázsolt, majd a konyhába lépve kenyérpirítóval előkészítette a reggelit. Miklós csak dél körül nyitott fel.
Milyen nehéz ez a hétvége! nyögte az ágyban heverő férfi.
Szeretnél kávét? kínálta Eszter, mintha a mosolyát egy régi festményből nyírná ki.
A mosoly elküszöbölő erejét eszméletként kellett kiharcolnia. Miklós felkelt, és Eszter kérte:
Miklós, remélem holnap nem maradsz túl sokáig a munkában, mert nekem még egy második műszak van, és Viki, a hároméves unokaöcsém, a játszóházból kell, hogy hazavigyenek.
Persze, persze bólintott Miklós.
Eszter hajózót (fodrász) a budapesti belvárosi szalonban dolgozott. Másnap, a második műszak után, egy csomag édességet hozott haza.
Csoki? kérdezte Miklós, miközben a doboz súlya szinte aranyra változott a keze alatt.
Egyik állandó vendégem adta, aki minden alkalommal engem vág, felelte Eszter, miközben a csomag a földön kavarogott mint egy szivárványt szóró tündér.
Miklós a dobozt forgatva mondta:
Ezek a csokik nem olcsók! Miért fogadtad el?
Miklós, semmi baj, nem is kérdezte, hogy vacsorára visz-e valakit. válaszolta Eszter, és a szavak egy kicsit füstöt szórtak a levegőbe.
Néhány nap múlva Eszter egy hatalmas virágcsokrot hozott a munkából.
Ez is ugyanattól a vendégtől? kérdezte Miklós a bejárati küszöbnél.
Miklós állította Eszter tegnap este későn jöttél haza, és én nem kérdeztem, hol, kivel voltál. De ez csak egy csokor.
Miután a második műszakot befejezte, Eszter kilépett a szalonból, és ott várt rá a férje.
Miklós, a kislányok magukra maradtak? aggodalmazott Eszter.
Nem, már lefektettem őket aludni. Sőt, egy autóban szerettem volna megköszönni a napot. mosolygott Miklós.
Nincs szükség autóra, csak öt perc a séta, szólt Eszter szelíden.
Hazatérve, Miklós így szólalt meg:
Eszter, mi lenne, ha minden második műszak után én volna az, aki rád vár?
Miért? Félted, hogy irigylődök vagy mi? kérdezte Eszter.
Igen, egy kicsit vallotta Miklós. A férfiak nem adnak ilyet egyszerűen ajándékba.
Rendben, értem mosolygott Eszter. Nagyon kedves a figyelmed. Őszintén, én is féltőzöm a túlóráid miatt. Hirtelen megjelenik valaki más.
Ó, ne is beszélj! Nekem csak téged kell, és már nincs több problémám a munkában. Új programokat telepítettek a gépekre, most már egész nap végzem a feladatot, és nincs több túlóra nyugtatta Miklós.
A bizalom lassan visszatért az otthonban. Néha, amikor Eszter hazatért a szalonból, egy újabb doboz drága csokit tette az asztalra. Miklós figyelmesen nézte, de Eszter csak mosolyogva mondta:
De a vendégeim szívből adják nekem ezeket a csokikat, és nem hagyhatom őket el.
Kedves barátok, ha szeretnétek még több ilyen álomszerű történetet, írjátok meg a gondolataitokat és ne felejtsetek el lájkokat nyomni!







