2023. június 14.
Ma este vált a legemlékezetesebbé az eddig megélt napokból. Mikor a nap már aláhullott, a kis vödrömbe szereztem egy szűk halcsomókat, és a fonott kosaramba tettem őket. A szűk ösvényen visszaérve a szerény kis szekérhez, hirtelen megálltam, mintha egy villám csapott volna rám. Nem is tudtam, hogy mi ez. A folyó sűrű, sötét ködéből újra hallatszott az ugyanaz a hang nem kiáltás, hanem egy halálos nyögés, olyan állati félelem, hogy a gerincemen hideg férgek kúsztak. Egy nő sikított. A szél a régi fenyőkoronák közt zúgva széttörte a hangját, mégis hallottam a szavakat: ő nem csak segítségért kiáltott, hanem könyörögve, lelkének minden erejét beleadva.
Néhány apró halcsillag, ezüstösen csillogva, kiugrott a kosárból, és a nedves homokra esett. Ledobva a nehéz, bélelt kabátot és a lemosott munkabotin, csupán megviselt aláöltözetben vetettem magam a sötét, fagyos vízbe. A szél, mint egy dühös farkas, felkapta a hullámokat, habbal és fröcskével csapva az arcomat.
Az úszás szinte elviselhetetlen volt. A szokásos lassú áram ma ármányos és erős volt, hideg kezekkel markolva a lábamat. A folyó legmélyebb, legsötétebb részén egy lány küzdött a katasztrófával. Sötét haja, mint a vízinövény, felkavarodott a hullámcsúcsra, majd elsüllyedt a fekete mélységben, mint egy beburkolózott fej. A fiatalember, akit ő kétségbeesetten kérdezett meg segítséget, már elérte a másik partot. Nem nézett vissza, mozdulatai gyorsak és ijesztettek voltak. Egy felfújható csónakot kapott, majd, vad állat tekintetével, a fák szélén elbújt, hogy elkerülje a veszélyt.
A lány már nem kiáltott, nem jelent meg a felszínen. Amikor én, a maradék erőmet összeszedve, elértem a végzetes pontot, a vízben csak lassú, baljós körök terültek el. A szívem a sarokba húzódott. Mély lélegzetet vettem, majd a jégcsapó ködbe merültem. Kezem megtalálta a csúszós kabát anyagát, a hátam mögé szorítottam az eszméletlen testet, és a másik kezemmel evezőként, lábaimmal küzdve húztam magunkat vissza a part felé. Minden evezés tűzfájdalommal égte az izmaimat, minden lélegzet nyögésnek tűnt. De úszni kellett, kitartva az életért és a kezemben lévő életért.
A lányt a parton kihozzam, a fáradságotól függetlenül azonnal a mentő munkába vetettem. Kezem, amelyek már nehéz munkához szoktak, gyorsan és pontosan cselekedtek fordítás, nyomás, mesterséges légzés. A tüdőből zavaros folyóvíz ömlött ki, a megmentett testét egy heves köhögés kísérte, de a légzés már egyenletesen folytatódott. Meg kellett melegen tartani. Összegyűjtöttem az elhagyott tábortüzek maradék szénjét, egy meleg helyet készítettem ki, ráhajítottam sík folyami köveket, felülre egy vastag réteg puha szarvasmarha bundáját téve. Óvatosan fektettem a lányt erre a vakolatra, takaróként a saját füstös, izzadtsággal átitatott kabátját használtam. Összeszedtem a szétterülő holmik közül a ruhákat, nehezen ráhúztam a vizes ruhát a megmerevedett testre, és leültem az új tábortűz mellé, a hidegtől reszkető, fehérkéregű kezeimet kinyújtva.
A meleg lassan terjedt, mintha nem akarna betörni a megmerevedett húsba. A lány mozdulatlanul feküdt, csak a lélegzése gyenge köde tanúskodott az életéről. A hideg víz és a sokk már elvégezte a dolgát, de tudtam, hogy idővel felébred. Ezt annyira tudtam, mint a folyó minden görbületét.
Felnéztem a felhős, nehéz felébe nyúlt égboltra. A felhők olyan vastag ólomréteggé sűrültek, hogy még a hold sem tudott áthatolni. Üres és reménytelen volt.
Az égő tűz nyelvét nézve visszaemlékeztem egy régi, szürke estéhez, ami mindent elvett tőlem.
Egykor Lissával és a kis Árminnal a nyári horgászatra indultunk, amit minden nyáron szokásunk volt. Miután feleségem és a fiú felpakolta a csónakot a sátrunk alá, elhajóztam a régi, de megbízható Tisza-parti csónakkal.
Melegedj be egy bögre tea, hamar visszajövök egy jó fogással, és a legízletesebb hallevest főzzük! kacagva pislogtam Lissának, arcomat egy gondtalan mosoly világította meg.
Csak legyél óvatos, Viktor, az időjárás romlik, mondta feleségem, aggodalmával a felhőket szemlélve.
Tudom, minden követ ismerem! Ne aggódj! kiáltottam már a vízből, evezőim átszakították a tükröződő felületet.
A kedvenc horgászhelyemnél dobáltam a botot, és a szokásos rituális várakozásba merültem. Hirtelen az ég megfeketedett, mintha éjszaka lett volna. A felfelé törő szél a fenyőket földre hajtotta, és egy hatalmas vízfal csapódott alá. A csónak kanyarodott, elsodort a szél, majd egy kicsi, aszálra emlékeztető csöppent a víz alatti, kardhegyhez hasonló gallyba. A levegő szívós sziszegése jött, és pillanatok alatt a csónak egy formátlan gumiszerű anyag darabjává változott.
Megpróbáltam úszni, de a hideg vízben egy erős, égett görcs rázta a lábamat. A természeti erőkkel folytatott küzdelem egyenlőtlen volt. Az áramlat felkapott, egy szilárd társhoz csapódott, tudatosságomat a sötétség nyelte el. Felébredtem csak a harmadik nap reggelén, egy ismeretlen, füstös szagú kunyhóban fekve. Felkelni fejfájást és hányingert okozott. Ebben a pillanatban egy öreg, ráncos arccal teli férfi, akinek az arca a múlt éveinek térképét viselte, lépett be.
Felébredtél? morgott ő érzelmektől mentesen, miközben egy gőzölgő levesest rakott egy tálcára. Igyál ezt a gyógynövényt, megállítja a vérzést. És egy kis kását is, mert a lelked már nem bírna tovább.
Hol vagyok? kérdeztem, miközben a távoli, ismeretlen régió nevét hallottam, és rémülten megértettem, hogy több tucat vagy száz kilométerre vagyok otthontól.
Jól vagy, fiú, de erősen megrázott a sors, szakította a magukra szóló szünet után a öreg. Vadászok hoztak ide, de nem gondolták, hogy túl vagy.
Újra megpróbáltam felállni, de az öreg csak a száraz ujjal intett:
Maradj fekve, ne legyél hős. A véred elveszett, a halál már a lábainál áll. Gyógyulj. Engedd meg magadnak a megnyugvást.
De a családom? A feleségem és a fia Nem tudják, hogy élő vagyok! szavamba kétségbeesett rezgés cseperedett. Képzeltem Lissát, szívem egy szorult, fájdalmas gömbbé zuhanott.
Nincsenek hírek, ez nem a posta városa. Itt erdő van, csak farkasok és medvék üvöltenek. Egy végtelen szilánk körül.
Hogyan éltek itt? kérdeztem őszintén.
Hogy? Fűszálak, gombák, diók, bogyók. Télen a készleteket a parton tartjuk. Vadászok időnként megjelennek, hoznak vendégcsomagokat. Már húsz éve itt élek. sóhajtott, majd a sarokban lévő ágyra mászott. Aludj. Erőt kell gyűjteni.
Miközben sziszegő a tűz, néztem a halvány lángot, amelyik táncolt a falon, mintha Lissát és Ármint idézné vissza. A bánat oly éles volt, hogy fogam összeszorult, hogy ne kiáltson fel. A szél fagyos serege a fal mögött zúgott, minden út és remény eltűnt.
A napok egyhangúak voltak, mint a kötél csomói. Minden apró mozdulat elfordulni, ülni, egy kanál fogás egy kis győzelem volt, amely egy szippant örömet hozott.
Végül a régi férfi jósolta, hogy lassan fel fogok állni, és amikor először a botra támaszkodva léptem ki a küszöbön, a világ ismeretlen volt minden fehér hófedte be.
Hogyan jutok innen ki? kérdeztem óvatosan, hogy a hangomban ne legyen kétség.
Nincs kiút vágta vissza az öreg. Nem tudsz még járni, a főút egy napnyira van, és a nyomokat a hó elnyelte. Maradj itt tavasszal, ha meggyógyulsz, segítek.
A vadászok? Segíthetnek?
A vadászok télen máshol vannak, tavasszal, ősszel jönnek. Talán valaki átjöhet, ha szerencse van de ez a hely nehezen járható. bólintott, majd egy faragott fadarabot tolta a tűzbe.
Emlékeim visszatértek a folyó szélén, ahol először hallottam a sikolyt. A szívem egy régi fájdalommal szorult. Gyújtottam a tüzet, összegyűjtöttem a száraz gallyat, és visszatértem a lányhoz. Lélegzete mélyebb és egyenletesebb lett, de tudata még nem tért vissza. Átborítottam a kabátját és visszamentem a tűzhez, hagyva, hogy a múlt újra magába szívja a víz örvényét.
Az öreg csendes maradt. Ahogy egyre jobban erősödtem, segítette a napi feladatokat: kitakarította a hót a bejáratnál, faszeleteket vágott, tűzhelyet tartott. A korábban ízléstelen levegőbetűből készült kását most étvággal falatoztam a túlélés és az ösztön erősebb volt, mint a undor. A tea, amit nyári gyógynövényből főzött, Lissára emlékeztetett ő is szerette a mentát és a zsályát. Emlékek egyszerre voltak édesek és keserűek, mint egy sebet dörzsölő szél.
A tél szinte végtelennek tűnt, mintha az idő megdermedt volna a jégcsapdában. A tavasz végül lassan feloldotta a havat, centiméterről centiméterre engedve a talajt. KEz a megpróbáltatásokkal teli út megtanított arra, hogy a legmélyebb sötétségben is a kitartás és a szeretet képes fénnyé varázsolni a jövőt.
