Emlékszem, mikor lassan léptem a gondosan nyírt gyepre, mintha színpadra lépnék; minden mozdulatom pontos és hideg számítás volt. Tudtam, hogy ez nem egyszerű visszatérés ez volt az én bosszúm.
László bácsi tekintete szinte égett a szemembe, a botját olyan erővel szorította, hogy ujjai belefagytak. Szemeiben ott kavarogott minden harag, megvetés, s azt a régi ragadozó fényt, mellyel évtizedeken át mindenkit alá gyúlt.
Megvenni? kérdezte gúnyosan. Kislány, ezek a házak a családomhoz, a nemzetségemhez tartoznak. Amíg élünk, itt maradnak.
Lépéseimmel közelebb kerültam.
Éppen ezért suttogtam csendesen mert már nem sokáig fogsz élni.
Arcán egy ránc jelent meg, mintha a nevetés kísérlete volna, de a köhögés megtörte. Az évek, az italok és a hatalom súlya kifejtette hatását.
A szomszéd kerítése mögül arcok bukkantak elő. Mindenki látta a jelenetet, senki nem mert közbelépni, de a kíváncsiság erősebb volt a félelemnél.
Megőrültél, László morogta az öreg. Senki nem ad neked semmit.
Kinyitottam a táskám szélén lévő mappát.
Ezek szerződések mutattam. Már a fél utcát megvásároltam. Valéria néninek adósságai voltak, fia a hitelbe fulladt. István bácsi vállalkozása csődbe ment. Mind hozzám fordultak.
László szemei villantak.
Hazugság!
Megnyitottam a mappát, és előmutattam a másolatokat.
Ez csak a kezdet. De neked, László bácsi, vannak titkaid, amelyek sokkal többet érnek, mint ezek a falak.
Az öreg megingott.
Miféle titkok?
Mosolyom jégkék volt.
Azt hiszed, semmit sem tudok. Tudom, mikor özvegyültél meg egykor. Tudom, hogy anyám egy reggel egyszerűen eltűnt, és te azt mondtad, szívroham vitte el. Nem volt boncolás, nem volt kérdés. Te fizetted le az orvosokat és a rendőrséget.
A szomszédságban moraj szűrődött át. Az ablakok mögött rémült szempárok villantak.
Hazugság! kiáltotta László. Mindenki tudja, hogy beteg volt
Beteg? szakított be keményen. Vagy csak a vagyonod sétált előtted?
A férfi megtántorodott, de hamar visszanyerte hangját.
Nincs bizonyítékod.
Felemeltem a kezem.
Hát mi ez?
Egy vékony, kopott borítójú füzetet húztam elő. Az öreg arca hamuszürkévé vált.
Ez
Igen, anyám naplója. Egy távoli rokonnál találtam egy ládában. Benne minden a félelmei, a panaszai. Leírta, hogy gyógyszert csaltál a teájába, hogy gyengének tűnjön, s hamisítottad a végrendeletét.
László szeme kitágult; a bot megcsúszott, majdnem a földre esett.
Hazugság minden hazugság
Vállat vontam.
Talán. De tudod, mit szeretnek a napilapírók? Az ilyen papíron alátámasztott történeteket.
Néma csend borult a járatra, csak a szél susogta a fák lombját.
László felemelte a kezét, mintha ütni akarna, de megremegett. A bot kicsúszott, s ő maga lassan elesett a toronypadra, arca torzult, méltósága helyét tehetetlenség vette át. A klán ura első alkalommal mutatkozott gyengének.
Ez az én utcám hörögte, lélegzetét kapkodva.
Már nem suttogta vissza Katalin.
A sarkon fordultam, és a régi, rozsdás autóhoz indultam.
Ekkor történt a váratlan. A szomszéd házakból előléptek a lakók. Valéria néni, sápadt, szürkés hajjal, egy iratot szorongatva.
Igaza van! kiáltotta. Eladtam neki mindent már nem tudtuk fizetni a hiteleket
Mögötte István bácsi lépett elő, tekintetét lesütve.
A vállalkozásom összeomlott mormolta. Én is aláírtam.
A tömeg hangja felhangzott: sírók és káromkodók egyaránt. Az utcán, amely eddig makulátlanul tiszta volt, most a hazugságok súlya nyomta össze.
Elindítottam a motort. A visszapillantó tükörben még egyszer látottam László mozdulatlan alakját, mint egy összetört bálványt, körülötte családja kapkodva próbálta menteni a romokat.
Mellkasomban évek óta szorított fájdalom most végre enyhült; már nem nyomta lelkemet. Kezeim nyugodtan szorították a kormányt. Tudtam, hogy nem hiába jöttem vissza.
Harminckét évvel ezelőtt kivettem magam innen, mint a szemét. Ma pedig én vagyok az új úrnője ennek az utcának.
Végkifejlet: Az a járda, amely egykor László klánjáé volt, most Katalin kezébe került. Az ő bosszúja nem kiáltás, nem erőszak papírok, hideg értelem és az idő, amely végül mindent a helyére tett.
