2023. augusztus 14. Vasárnap, dél
Jó, srácok, a horgászat várni fog, mondtam magamnak, miközben a vitorlás szitát szorítva álltam a kormány mögött. Meg kell menteni a kárörültet.
A Duna nyugodt tükrén, a budai hegyek alatti kis öbölben tartottam a csónakot, és a fedélzeten három turista mind budapesti szürke hajtású üzletemberek örömmel dobálták ki a horgászbotokat. A nap ragyogott, a szellő lágyan csapongott, a halak pedig szinte versenytársat keresve ugráltak fel a víz felszínére.
Viktor, hallod, mi mozog ott messze? kiáltotta hirtelen egyikük, mutogatva a távolba.
A kapitány szemét összeszorítva bámult a horizontba.
Olyan, mint egy madár de nem, valami furcsa dolog.
Ahogy közeledtünk, mindannyian meglepődve néztünk egymásra. A víz felszínén, alig tartva a felszínt, egy kicsi, sárgás szőrmókú macska fürkészett. Nedves, vöröses színű és teljesen kimerült.
Hűha! fordítottam a fejemet. Hogyan került ide? A parttól másfél kilométerre van!
Lehet, hogy lecsúszott a csónakból? tippelt egy turista.
Vagy az áramlat vitte, mondta a másik.
A macska siránkoztató nyávogással úszott a csónak felé, de egyre kevesebb erő maradt benne.
Jó, srácok, a horgászat várni fog, ismételtem, és a szita közelébe léptem. Meg kell menteni a kárörültet.
A macska kihúzása nem volt egyszerű megijedt, karmolni próbált, oldalról oldalra cselezett. Végül a szitához jutott, és óvatosan felvettük a fedélzetre.
Ez a kis bajtárs teljesen felkimerült, sóhajtottam, miközben egy régi dzsekit borítottam rá. Mióta volt már vízben?
A macska összegabalyodott a fedélzet sarkában, szemei óvakodóan pillantottak ránk, vizes szőre szerteszéjjel állt, bajszai rezegtek.
Mekkora szépfiú! sóhajtott egy turista felesége, és még fiatal.
El kell vinnünk a veteránhoz, mondtam aggódva. Ki tudja, mennyit nyelt magába.
A helyi állatorvos vizsgálta a macskát, majd megnyugtatott minket:
Egész, csak kimerült. Dehidratált, megijedt de élő. Tíz nap pihenés után újra olyan lesz, mint korábban.
Talán a gazdák még keresnek? kérdeztem.
Lehet hirdetni, de úgy tűnik, ő utcai macska, válaszolta az állatorvos.
Hazavittük a szőrt a házunkba. Feleségem, Katalin, szívélyesen üdvözölte az új vendéget:
Ó, milyen sovány! Ki fogunk nevelni téged!
Az első napokban a macska a kanapé alá rejtőzött, csak étkezésre jött elő. Lassan elkezdte felfedezni új otthonunkat, és már egy hét múlva dorombolt, amikor Katalin finoman a hátára simogatta.
Talán maradjunk vele? szóltam Katalinhoz. Nem hiszem, hogy a gazdák hamarra rátalálnak.
Nem tiltom, mosolygott Katalin. Már régóta vágytam egy cicára. Mit szólna a névnek?
Szerencse, válaszoltam rögtön. Nem mindenki kerül ki a nyílt vízből élve.
A macska, hallva új nevét, felemelte fejét, és hangosan nyavogott, mintha jóváhagyta volna a választást.
Egy hónap után Szerencse teljesen beilleszkedett családunkba. Üdvözölte Viktor nevét a bejárati ajtó mellett, a Katalin térdébe dörgölődött, és ügyesen kérte a konyhába szórakozott halakat. A víztől még mindig óvatosan tartózkodik még a saját tálját is csak óvatosan közelíti.
Biztosan lelki trauma, mesélte Katalin a szomszédoknak. Nem csoda ilyen eset után.
Talán a sors úgy rendelt, gondolta a szomszéd, Zsófia, hogy közvetlenül hozzánk söpört.
Könnyedén simogattam Szerencse fülére:
Lehet, hogy tényleg sors. Jól van, hogy aznap a horgászatot kitoltotta a terv. Különben
A vörös szőrű cica a fejemben megpihent, elégedetten dorombolt, mintha azt mondaná: Minden rendben lesz. Most már veletek vagyok, örökre.
Katalinnal együtt csendben egyetértettünk.
**Tanulság:** A megfelelő pillanatban nyújtott segítség gyakran a legváratlanabb örömöket hozza el. Ha nyitottak vagyunk a sors hívására, a szívünk új, szeretetteljes kapcsolatot kap, még ha az elején félelmesnek is tűnik.







