2023. április 12., keddi bejegyzés
Ma este végigfuttattam a múlt héten történt eseményeket, és úgy érzem, a fejemben egy egész színdarab nyugszik. Egy kicsit a saját szemszögemből írok, mintha egy naplóba szippantanék be, hogy tisztábban lássam, mi is zajlott valójában.
—
**A várandósság és a szállóház**
Réka, a feleségem, a héten megmutatta, hogy ő már terhes. Egész a terhesség alatt nem hagytam el őt egy szóra sem minden vágyát, minden szeszélyét igyekeztem teljesíteni. Amikor eljött a nagy nap, Gábor, a testvérem, elvitte Rékát a szülőosztályra. Amint megjelenett a kicsi, egészséges leányunk, Zsófia, egy mély megkönnyebbüléssel lélegzetelnyertem. A szájából csordult ki egy boldog sóhaj; úgy éreztem, mintha egy kövekben levő kő is lenyílná. A frissen megkoronázott apa, fáradt de boldog, hazafelé indult, hogy egy kis pihenést nyerjen.
Másnap, miközben hazafelé hajtottam Rékát és Zsófiát, a szülőosztály előtt valami furcsa történt. Nincs a feleségük, eltűnt mondták a nővérek. Nem lehet! rohamoltam. Talán csak kimegy valahova? kérdeztem. A nővér átadott egy összegzetett papírt: Nem, elment, itt a feljegyzése. Amikor kinyitottam, szíve egy darabig megdermedt. A lapon három szó állt: Ne keress.
—
**A munkahelyi szerelmi szál**
Mióta a cég értékesítési osztályának vezetője vagyok Budapesten, gyakran találkoztam fiatal, ambícióval teli kollégákkal. Amikor először lépett be a falunkba Réka, a csinos, hatodikes évekkel fiatalabb nő, azonnal megcsóválta a szívemet. A reggeli kávé mellett nyújtottam neki egy kedves Jó reggelt, kolléga! mosolyt, ami a szemébe is besütött. Ő kedvesen válaszolt, és így kezdődött a közös út.
Az egyik idősebb, tapasztaltabb kolléganő, Orsolya, a részlegvezető, szúrt be egy suttogást a másik nő, Violetta felé: Mióta Gábor ennyire figyelmet szentel az újoknak? Mindketten nevetve vettek egy kortyot a kávéból. Réka eleinte csendben maradt, olyan, mint egy megfigyelő, de a szemében egy titokzó fény ragyogott.
Réka már 22 éves volt, de már 17 éves kora óta romboló kapcsolatokat folytatott. Egy kollégájával, aki több évvel idősebb volt nála, egyetem alatt is szerelmes lett, de a nő vőlegénye végül lelépett, miután feleségének pletykái kezdődtek. Egy idő után én, Gábor, meghívtam őt egy esti kávéra a munka után. Miért ne?, válaszolta mosolyogva, Ön a főnök, a főnöknek jó a viszonya a beosztottjával.
Az első találkozás után egyre több közös pillanatot töltöttünk együtt, és gyorsan beleszerettem. Néhány hónap alatt minden vágyát teljesítettem, még a saját feltételeit is elfogadtam: Most még nem tervezünk gyereket, magamnak akarok egy kis nyugalmat. Ha egyszer készen állok, szóljak, de most ne legyenek pelenkák és babaruha. Úgy gondoltam, idővel Réka rájön, hogy egy család gyerekek nélkül nem család. De Réka minden alkalommal, amikor gyermekről beszéltem, szigorúan megállt.
Drágám, már mondtam, nem vagyok kész erre, kérlek, ne húzd a témát mondta. Egy nap, amikor rémülten kinyúlt a fürdőszobából egy pozitív terhességi teszttel, a szikra felvillan: Érte, Réka, te terhes vagy? kérdeztem örülten, miközben a karjaimat köré szorítottam. Ő sírva, de mégis boldogan hajolt: Nem akarok szülni, nem akarok nagy anya lenni. Te tegyél valamit!.
Végül, egy kicsit későn, de időben, megérkeztem a kórházba, mielőtt Réka még be tudott volna lépni a szobába. Azonnal kibocsátottam: Kérlek, ne tedd ezt, hagyd, hogy a kisfiunk megszülessen. Végül a feleség beleegyezett, feltéve, hogy nem kell pelenkát cserélni, sőt, késő estig felkelni.
A szülés napján, amikor megérkezett a kicsi Zsófia, úgy éreztem, mintha egy nehéz teher lett volna lecsúsztatva a vállamról. A frissen megkoronázott apa, fáradt de boldog, hazafelé indult, hogy egy kis pihenést nyerjen.
Másnap, a kórházban, miután megérkeztem, a nővér hirtelen közölte: Nincs a feleséged, elment, csak egy feljegyzése maradt. A papír nyitott oldalán három szó állt: Ne keress.
—
**Sofia és István története**
Sofia, a feleségem, ma reggel a telefoncsengése alatt felkelt, hogy a helyi iskolából értesült. Márdan, a második osztályos fiúnk, tanárnője, Márta Szilvia, felhívta: Azonnal jöjjön az iskolába, a fia itt valami bonyodalmat okozott! így szólt a hang. Sofia gyorsan összecsomagolta a táskáját, megkérte a főnökét, hogy menjen ki, és rohanott.
Márdan szülei, István és Sofia, már régóta együtt élnek. István háromszor házasodott már, minden alkalommal megmondta, hogy nem tud apja lenni, még igazolás is volt. Az első házasságot fél év után bontotta, elvált a feleségét vádolva, hogy ő csak bulizik. A második nő, a házasság során is vizsgálták, de végül elhagyta Istvánt, mivel szeretett volna anyuka lenni. Azonban Sofia őszintén bevallotta, hogy még mindig szeretné a gyermekei szerepét.
A 8. hétben az orvos már igazolta a terhességet Sofia megtartotta a papírt, és izgatottan nyújtotta Istvánnak: Látod, lesz a gyermekünk, a doktorok tévedhetnek!. Azonban István arcát elhomályosította a szomorúság: Boldogság? Mértébe azt hiszed? A nődet már egy másik férfi megcsalta?
Néhány nap múlva István végül elcsendesedett, és a vacsorára azt mondta: Rendben, a családnak legyen gyermeke, még ha nem is a tiéd. Sofia már nem próbálta meggyőzni, hogy a doktorok tévedhetnek, mert úgy látta, már nem lesz hallgató a szavára.
Mikor megszületett a fiú, Dániel, a legnagyobb hasonlóságot mutatta Istvánhoz, de ő ezt nem látta. Az első hónapokban a apa csendben figyelte, néha egy kicsit haragszott, de aztán újra felbukkant a düh. Egy nap felkiáltott: Te már elmondtad az apádnak, hogy van fiad, miért írtad a nevet az én nevére, hogy én fizessek a táppénzért? Hagyja, hogy azt a férfit fizesse, akit te szültél! Sofia sírt, könyörögve, próbáltja megnyugtatni férjét, de a harag gyakran kitörött.
Mikor Dániel már nagyobb lett, a szülők veszekedtek, és a fiú is részt vett ebben. Azt mondta a fiúnak: Menj apádhoz, hadd etessen meg és felöltessen. Sofia egy tesztet végzett, amely bizonyította, hogy István Dániel valódi apja, de ő még mindig vitatkozott: Úgy gondolod, hogy hinni fogok? Megveszted mindenkit, de ez nem segít, végül is kiderítem az igazságot.
Végül Sofia magával vette Dánielt, elmenekült a szüleihez, de István mégis megtalálta őt. Egy szobát bérelt a város másik felében, de a férje megtalálta, így végül válásra került sor. Hosszú idő után, miután sokat szenvedett, Sofia új városba költözött, ahol most Dániellel él, dolgozik, és minden rendben van. Itt végre megkönnyebbülhetett: Dániel már 2. osztályos, kedves és tanulékony.
—
**Az iskolai incidens**
Az iskolából érkező telefon után Sofia gyorsan felsietett, és a főkapunál meglátta Dánielt és a fiú egy osztálytársa, Alint, aki kiváló tanuló volt. Alina, a lány, mindig is példaképnek számított a szülői gyűléseken. Dánielnek az orcáján egy kis kifogás volt, és Alina oldalról nézte.
Üdvözlöm mondta, és Márta, a tanárnő, közbeszól: Itt vagyunk, Dániel itt csinált valamit, Alint is be tudja. Dániel a szavak közt elakadt, de azt mondta: Anyám, nem én voltam az első, ő indult. Alina bólintott, de a szülei, Sofia és István, egyszerre válaszoltak: Megoldjuk. Gyorsan nevetve összenéztek, és Dániel elsőként kérte bocsánatát Alinától: Alin, bocsáss meg. Alina szintén visszabocsátott: Én is bocsánatot kérek.
Ekkor Gábor, a tanár úr (aki egyben a közös barátunk), megszólalt: Mit szólnátok, ha elmenünk egy pizzériába? és mindenki lelkesedett. Alina felajánlotta: Anyám, menjünk! A gyerekek boldogan mosolyogtak, pizzát rendeltek, és a hétvége közeleg.
—
**Visszatekintés**
Most, amikor leülök a konyhában, és a forró kávém pörkölő illatát szívom, visszagondolok arra, hogyan változott az életem a múlt hónapokban. A született Zsófiával és Dániellel, a munkahelyi kihívásokkal, a házasságok hullámvölgyeivel, mindennél fontosabb, hogy meg tudjam hallgatni a saját belső hangomat. Sosem gondoltam volna, hogy egyszer ilyen sok különböző ember és történet fonódik össze egyetlen naplóbejegyzésben.
Végezetül csak annyit mondok: a sors néha váratlan fordulatokat hoz, de minden nehézség után egy újabb lehetőség nyílik meg. Köszönöm magamnak, hogy ezekről írtam, és remélem, hogy a jövőben is képes leszek nyugodtan, őszintén és szeretettel regisztrálni a pillanataimat.
Gábor.
