KOLBÁSZTOLVAJ
Levente első perctől nem tudta nem észrevenni azt a macskát. Egyszerűen azért, mert rendszeresen lopott a kis élelmiszerboltjából. Mégsem lehetett rá haragudni. Sőt, éppen ellenkezőleg: a jelenetek mindig mosolyt csaltak az arcára.
Levente már várta, mikor kezdődik a rituálé. Elővette mobilját, hogy mindent rögzítsen, este pedig otthon a feleségével, Katával nézték vissza, és együtt nevetve idézték fel a napi “tolvajlást”.
A macska, akit Levente Sámsonnak nevezett el, rendszerint hosszan ücsörgött a nyitott ajtónál. Olyan arcot vágott, mintha csak szusszanni tért volna be, nem pedig valami más szándékkal. Körülnézett, megbizonyosodott róla, hogy senki nem figyeli. Levente ilyenkor elbújt a nagy hűtő mögött, és onnan filmezte az eseményeket.
Sámson óvatosan besétált, minden lépését latolgatva, majd egyenesen a kolbászos pulthoz igyekezett. Itt aztán felgyorsult, megragadott egy pár virslit vagy debreceni párost, s már rohant is ki, de az éhség mindig visszatartotta néhány méternél tovább nem jutott. Az üzlettől pár lépésnyire megállt, és nekilátott a zsákmánynak.
Levente ilyenkor kilépett a bolt ajtaján, tisztes távolban maradt, és odaszólt:
Na, jó az asztal?
A macska felnézett, nyávogva felelt.
Látod, hogy ízlik válaszolta Levente mosolyogva. Gyertek csak holnap is.
Talán furcsának tűnhet, hogy a virslik csak úgy, hűtő és nagy kirakat nélkül, elérhetően hevertek a polcon külön, kisebb darabokban. Valójában nagyon is egyszerű oka volt ennek: Leventének aranyból volt a szíve.
Amikor az első napokban meglátta Sámsont, alig volt rajta hús, lesoványodva, elcsigázottan kóborolt a bolt körül. Mégis, hiába kínálta étellel, a macska sosem közelített, az emberi kézből nem fogadott el semmit. Levente hát külön stratégiát eszelt ki. Kezdetben egészen a bejárathoz rakott néhány virslit. Sámson igazi színpadiassággal ellopta őket, mintha komoly tolvaj volna, s büszkén, de óvatosan elvonult velük. Így a macska megkereste az ebédjét. Leventének csak ennyi kellett.
Idővel egyre beljebb és beljebb tette a kolbászokat, míg végül a pult alsó polcán, a földhöz közel, kialakított egy külön kis etetőhelyet is. Sámson addigra már bármikor bemehetett volna, s vihette volna, amit csak szeretne de. De itt már nem az éhség számított: a folyamat, a lopás volt az igazi lakoma. Hiszen, amit megszerzett, az mindjárt édesebb.
Később Levente itatót is kirakott a bolthoz; hatalmas tálban prémium minőségű macskakaját helyezett ki, s egy dobozban macskaalmot is. A közelben még egy pici kutyaházat is leterített meleg pokróccal. Sámson továbbra is tartózkodó maradt, nem hagyta magát megérinteni, de beszélgetni szeretett.
Levente a zsákmányolt virslik után mindig utána ment, s diskurzust kezdeményezett. Sámson néha, falatozás közben, visszanézett rá, s a magáénak gondolt nyelvén válaszolt is. Az utóbbi időben azonban egy dolog különösen foglalkoztatta Leventét.
Ugyanis Sámson láthatóan kikerekedett, a bundája fényesebb lett, és már nem szorult rá a lopott finomságokra. Mégis, naponta többször is fedhetetlen ügyességgel tűnt el pár virslivel a sarkon túlra. Levente minden módon próbálta kideríteni, hova rejtőzik Sámson, de sosem járt sikerrel, mindig egy hajszállal lemaradt.
Ezért vett egy kis kamerát, amit a bolt sarkába szerelt, hogy a monitorjára nézhesse, mire készül a kolbásztolvaj. Egy este végre lehullt a lepel: a szomszéd ház pincéjének bukóján át kibukkant egy apró, vörös kiscica, aki nekiesett Sámson ajándékának.
Másnap, hallod, másnap, mindkettőt hozzad haza! zokogta Kata, miközben Levente le sem vette a szemét a kis vörösről.
Az azonban lehetetlennek bizonyult: Sámson tucatnyi alkalommal hagyta, hogy elkapják, már együtt aludt a boltban a melegben, de a kis vörös cicához még így sem lehetett közel férkőzni.
Teltek a napok. A kamera képein Levente látta, ahogy a kiscica iszik Sámson itatójából, vagy épp a kutyaházban pihen. Amint valaki a közelébe ment, farka az égnek állt, s vörös rakétaként elszaladt.
De minden megváltozott egy héten. Leventét furcsa hangok vezették a bejárathoz. Vásárló sehol. Kilépett a pult mögül, odaballagott a zaj forrásához. Az ajtóban ült a vörös kiscica, torkaszakadtából nyávogott.
Mi történt, picim? kérdezte meglepve Levente.
A kiscica odafutott hozzá, belenézett a szemébe, majd a járda széléhez vezette. Ott feküdt Sámson, s keservesen nyöszörgött a hátsó lábát kutya harapta meg. Kiszabadult ugyan, de a seb mély volt.
A vörös kiscica fejével bökdöste barátját, s újból fennhangon kiabált.
Jaj, te jó ég szólalt meg Levente csendben.
Levette a kabátját, óvatosan bebugyolálta Sámson szenvedő testét, a vörös cicát pedig elhelyezte zakója zsebében. Bezárta az üzletet, autóba ült, s irány az állatorvos.
Öt órát töltöttek a rendelőben. A doktor kezelte Sámson sebét, varratokat tett rá. Ez alatt Levente összebarátkozott a kis vörössel akit ezután Csíznak nevezett el; igazi kis társ, játékos és bújós macska lett belőle.
Este hazaértek. Sámson még kábán, de otthon volt végre: együtt Csízzel, Leventével és Katával. Kata boldog volt s hát, mit tesz ilyenkor egy magyar asszony? Nos, nem állhatta meg, hogy ne hívja fel a barátnőit és hosszadalmasan meg ne beszélje a részleteket.
Amikor végül mindent elmesélt, Levente, Sámson és Csíz végignyúlva, összebújva aludtak az ágyon.
Na, szép kis társaság jegyezte meg vidáman Kata. De én hova feküdjek?
Csíz azonban szívesen odébbcsusszant, majd szorosan Kata mellé bújt és finom tappancsaival gyúrta meg a takarót.
Így lettek végül ők is család. Két nagy, azóta lusta, házias macska, akik már a nyomát sem mutatták a valaha éhező utcai életnek. Néha Sámson, régi szokásból, megnyalja Csízt, aki ezt cseppet sem bánja sőt, kifejezetten élvezi.
Közben, szemközt az úton, a cipőbolt előtt, most egy kis szürke kislánycica tanyázik. Az eladólány át-átjár Leventéhez kolbászért, hogy neki is jusson valami finomság.
Talán egyszer majd őt is hazaviszi valaki. Talán eljön az idő, mikor végül mindenkit befogadnak, és a cicákból igazi ritkaság lesz, akikért akár várólista is lesz csak azok kaphatnak, akik alapos tanfolyamon vesznek részt.
Ki tudja, lehet, hogy tényleg lesz még így is?
