Fiam, nem akarom, hogy miattam elváljatok! Vigyél inkább az idősek otthonába!
Fél éve magamhoz vettem anyámat. Már nagyon idős, 83 éves. Amióta apám meghalt, nehéz neki egyedül élni a faluban. Az én gyerekeim már felnőttek és külön laknak. Feleségemmel ketten maradtunk a kétszobás pesti lakásunkban, úgyhogy azt gondoltam, belefér, ha anyu hozzánk költözik.
Először a feleségem nem szólt semmit, de egy hét után kezdte zavarni anyám jelenléte.
Figyelj, hadd egyen külön, ne velünk együtt!
Miért?
Mert nekem elmegy az étvágyam, amikor látom, ahogy fogak nélkül rág. Ez nagyon zavaró.
Hagyd már, mindannyian megöregszünk egyszer.
Az más.
Az is zavarta a feleségemet, hogy anyunak emésztési gondjai vannak, néha hangosan horkol éjszaka. Megtiltotta neki, hogy a konyhába menjen, végül pedig már azt is, hogy egyáltalán kijöjjön a szobájából. Egy este a szemembe mondta:
Figyelj, nem gondoltam volna, hogy ilyen sokáig fog itt lakni. Én ezt már nem bírom tovább.
És szerinted most mit tegyünk?
Vigyétek vissza a faluba.
Egyedül nem tud magáról gondoskodni!
Mindenki így él! Nincs olyan, hogy felnőtt gyerekek ennyit foglalkoznak a szüleikkel! Miért kellene nekem a saját lakásomban idegennek éreznem magam, elviselni ezt a hangoskodást és kellemetlen szagokat?
Nem tudtam, hogyan oldjam meg ezt az egészet. Nemrég azonban, amikor hazaértem, láttam, hogy anyám kabátban ül a folyosón, összecsomagolt bőrönddel.
Anyu, mit csinálsz itt?
Fiam, vigyél el az idősek otthonába!
De miért? Nem szükséges ez!
Nem akarom, hogy miattam szétesen a családotok.
Anyu továbbra is győzköd, hogy így lesz mindenkinek jobb. Én viszont nem tudom, hogy mi legyen, mert nem bírnám elviselni a tudatot, hogy ő ott van egyedül. Talán az lenne a legjobb, ha felmondanánk mindent, és együtt visszaköltöznénk a faluba? Mit csináljak?
