Na most, figyelj csak, ezt muszáj elmesélnem! Képzeld el, ott vagyunk Budapest egyik menő irodaházában, a Váci úton, fent az egyik csili-vili techcég üvegpalotájában. Itt mindenki méregdrága öltönyben feszít, forog a sok pénz, az emberek meg szinte csak az alapján ítélnek, hogy mit viselsz. Na de az élet néha cseles tud lenni!
Szóval, van egy lány, nevezzük Boglárkának, mert ilyen nevet tényleg csak nálunk használnak. Fiatal, barna hajú, szelíd arcú, takarító egyenruhában sötétkék overall meg fehér zsebkendő. Szorgalmasan törölgeti ragyogóra az üvegfalat, miközben bent, a tárgyalóban két nagyokos vezető, Gábor és Miklós, éppen azon nevetgélnek, hogy mennyi pénzt fognak szakítani, és hadonásznak mindenféle kördiagrammal meg bonyolult táblázatokkal az óriási plazmatévé előtt.
Aztán Gábor, persze mindig ő az okoskodó, elegánsan megigazítja a nyakkendőjét, és félig lehalkított hangon, de persze pont úgy, hogy Boglárka is hallja, odaszól Miklósnak:
Hagyd, nem kell attól tartani, hogy valami adat kimegy innen. Az itteni személyzet? Hát, szerintem maximum a szakmunkásképzőt nyomták végig. Ezeknek fogalmuk sincs, miről beszélünk.
Miklós csak vállat von, legyint, aztán még odadob egy megvető pillantást a lányra.
Na, Boglárka egy pillanatra ledermedt, csak állt ott a ronggyal a kezében, közvetlenül a pénzügyi grafikon előtt. Vett egy nagy levegőt, látszott rajta, hogy valamit erősen emészt magában. De tudod, ő nem a tipikus takarítónéni volt előtte elvégezte a Műszaki Egyetemen az alkalmazott matematikát, csak a családi helyzet miatt most épp padlót mosott, hogy túléljék a hónapot. Hát, nem bírta már tovább hallgatni.
Letette szépen a vödröt, bement a tárgyalóba, és odasétált a fehér táblához, ahol egy iszonyat komplikált képlet volt felírva. Teljesen síri csend lett, mindenki csak bámult. Boglárka odakapott egy piros filcet, aláhúzta az egyik változót, majd nagyon nyugodt, de határozott hangon, Gábor szemébe nézve azt mondta:
Most szólok nektek, ha ötszázalékos árréssel mentek tovább, péntekre becsődöltök. Inkább próbáljátok meg a hét egész kettőt!
Gábor és Miklós lefehéredtek, mintha egy kísértetet láttak volna. Gábor pislogott, számolgatott, visszanézett Boglárkára. Akkor esett le neki Boglárkának teljesen igaza van, sőt, szó szerint megmentette a céget egy elég csúnya hibától.
Boglárka letette a filcet az asztalra. Búcsúszava egyszerű volt, de ütött is:
Legyen szép napotok! Remélem, legalább a középiskolát sikerült elvégeznetek!
Ezzel sarkon fordult, elegánsan kisétált, és csak a néma csodálkozás meg a két világverő üzletember maradt ott, akik épp most kaptak hideg zuhanyt.
Mi történt ezután? Körülbelül egy óra múlva Gábor már az egész irodaházat felkutatta, hogy megkeresse Boglárkát, mert azonnal főállású elemzői pozíciót akart neki felajánlani, de akkor már késő volt. Boglárka leadta a felmondását a recepción, és eltűnt.
A történet tanulsága? Soha, de soha ne ítélj meg senkit a munkaköre vagy a ruhája alapján! Az is lehet, hogy a legokosabb fej pont az, aki éppen felmossa utánad a folyosót.
Na, te mit csináltál volna Boglárka helyében? Írj már, kíváncsi vagyok! A legenda pedig azóta is él a cégnél: néha látni valakit, aki ablakot törölget vagy papírhalmokat visz, és mindenki egy pillanatra elgondolkodik, vajon most is itt sétál-e köztük a következő zsenipalánta. És amikor odakoccannak a kávéspoharak, valahol mélyen, csendben talán mindegyikük hálás Boglárkának mert ráébresztette őket, hogy az igazi érték az emberben lakik, nem a zakókban vagy a címekben.
A Váci úti irodapalotában azóta picit halkabban nevetnek a nagymenők, és minden új alkalmazott elsőként tanulja meg: abban az épületben a legélesebb elme talán épp a folyosón halad el mellettük mosolyogva, egy szivaccsal a kezében.
