Jó asszony – Az igazi magyar női erények nyomában

Jó asszony.

Jó asszony, hogy bírnánk nélküle? Csak havi kétszázezer forintot adsz neki. Margit, a lakás nem az ő nevére lett írva? Komédiák.

Gyula lassan feltápászkodott az ágyból, és átcsoszogott a másik szobába. A kislámpa derengő fényénél hunyorogva ránézett a feleségére.

Letérdelt mellé, figyelt. Úgy tűnik, minden rendben.

Felállt, komótosan kivánszorgott a konyhába. Kinyitotta a kefires üveget, aztán beballagott a fürdőbe. Végül visszament a maga szobájába.

Lefeküdt. Nem jött álom a szemére:

Margittal mindketten kilencvenévesek vagyunk már. Mennyi minden megéltünk! Nemsokára az Úrhoz megyünk, de már senki sincs mellettünk.

A lányunk, Ilona, már nincs közöttünk, hatvan sem volt még. Istvánt is elvesztettük. Ő mindig kicsapongott Az unokánk, Rózsa, már húsz éve Németországban él. Sose emleget bennünket. Biztos mostanra már az ő gyerekei is nagyok…

Észre sem vette, mikor elnyomta az álom.

Egy gyengéd érintésre ébredt:

Gyula, minden rendben? kérdezte halkan egy ismerős hang.

Kinyitotta a szemét. Margit hajolt fölé.

Mi történt, Margit?

Csak néztem, hogy mozdulatlanul fekszel.

Még élek! Menj csak vissza!

Félálomban hallotta, ahogy Margit csoszog a konyhába, vizet iszik, aztán befordul a fürdőbe, végül visszamegy a maga ágyába.

Így lesz ez egyszer: fölkelek, te már nem leszel. Vagy tán én megyek előbb.

Gyula már a temetésünket is elrendezte. Sose hittem volna, hogy ilyet előre lehet intézni, de tulajdonképpen jó így. Ki más oldaná meg helyettünk?

Rózsa, az unoka, megfeledkezett rólunk. A szomszéd, Ibolya segít csak nekünk. Kulcsa is van a lakásunkhoz. Ezer forintokat ad neki minden hónapban Gyula, a mi kis nyugdíjunkból. Bevásárol, amit kell, apróságokat hoz. Mire nekünk a pénz? Negyedik emeletről már úgyse járunk le.

Felébredt, a nap besütött az ablakon. Gyula kiment az erkélyre, meglátta, hogy kizöldült a bodzabokor. Elmosolyodott:

Hát megéltük ezt a nyarat is!

Bement a feleségéhez. Az ágy szélén ült, merengve.

Ugyan már, Margit, ne búslakodj! Gyere, mutatok valamit!

Nincs énnekem már erőm, fújta kis nevetéssel Margit, de csak felkelt. Mit találtál már ki?

Gyere, csak gyere!

Átkarolta, segítette az erkélyre.

Nézd, Margit, zöld a bodza! Mondtad még: úgysem látjuk a nyarat. Pedig, megértük.

Igazad van! És milyen szépen süt a nap.

Leültek a padra az erkélyen.

Emlékszel még, mikor először hívtalak moziba? Még általánosban, aznap borult zöldbe a bodza.

Hogyne emlékeznék? Hány éve is volt?

Több mint hetven Hetvenöt.

Sokáig ültek ott, emlékeztek a fiatalságukra. Oly sok minden feledésbe merül már idős fejjel, de a fiatalság emlékei soha.

Elbeszélgettük az időt, még reggelizni sem reggeliztünk! állt fel Margit.

Főzz egy jó teát, Margit! Untat ez a gyógynövényes lötty.

Azt nem szabad már nekünk.

Akkor is, legalább halványat, egy kanálka cukorral.

Gyula Iván egy gyenge teát ivott, kis sajtos kenyérkével, s közben eszébe jutottak azok az idők, mikor erős, édes teát ittak reggel, s még friss buktával, vagy lángossal.

Betoppant a szomszédnő. Mosolygott biztatóan:

Hogy vagytok?

Mi gond lehet kilencven év fölött? viccelődött Gyula.

Ha viccelsz, rossz bajod nem lehet! Mit hozzak a boltból?

Ibolya, vegyél nekünk egy kis csirkehúst! kérte Gyula.

Nem szabad már húst enni.

Csirkehús lehet.

Jól van, főzök egy levest lestyánnal!

Ibolya rendet rakott, elmosta az edényeket és odébbállt.

Margitka, menjünk ki gyógyulni a napra! mondta Gyula. Jólesik ott üldögélni.

Menjünk!

Később Ibolya is kifordult az erkélyre:

Hiányzott a napocska, ugye?

Itt a legjobb nekünk, mosolygott Margit.

Hozok nektek kását, főzök közben levest is ebédre.

Jó asszony, nézett utána Gyula. Hogy lennénk nélküle?

De csak kétszázezer forintot adsz havonta!

Margit, a lakást a nevére írattuk.

Ő ezt nem is tudja.

Ott maradtak a napfényben, míg ebéd el nem jött. Csirkehúsleves volt az asztalon, krumplival, tésztával, jó illatos.

Mindig ilyet főztem Ilonának és Istvánnak is, amikor kicsik voltak, emlékezett Margit.

Most meg idegen főz nekünk, sóhajtott elkomorodva Gyula.

Édesem, ez a sorsunk. Ha majd elmegyünk, talán senki se ejt értünk egy könnyet se.

Nem szomorkodjunk, Margit! Pihenjünk kicsit!

Gyula, nemhiába mondják:

A vén ember épp, mint a gyermek.

Leves, délutáni alvás, uzsonna

Gyula elbóbiskolt, de nem sokat pihent, újra felkelt. Az idő is változó volt, talán az izgatottnak érezte magát. Kiment a konyhába. Két pohár narancslé várt ott, gondosan kiöntve Ibolya által.

Óvatosan vitte be Margitnak.

Az asszony az ablakon át nézett kifelé.

Mire gondolsz, Margitkám? mosolygott Gyula. Idd meg a levet!

Kortyolt.

Te sem tudsz aludni?

Ma ilyen ez a front.

Reggel óta érzem, valahogy rossz. Mintha már csak kevés napom lenne Gyula, aztán temess el szépen.

Jaj, Margit, ne beszélj így. Mit csinálnék nélküled?

Úgyis valamelyikünk lesz előbb

Elég! Menjünk ki az erkélyre!

Kint maradtak estig. Ibolya túrót sütött vacsorára, megették, s leültek tévézni, ahogy mindennap. Az új filmek nemigen érdekelték őket; inkább a régi kabarék és mesék voltak soron.

Aznap csak egy mesét néztek meg. Margit felállt:

Fáradt vagyok, megyek lefeküdni.

Akkor én is.

Várj csak, hadd nézzelek meg jól! kérte váratlanul Margit.

Miért?

Úgy csak.

Néztek egymásra hosszan. Talán a fiatalságukat idézték fel.

Elkísérlek az ágyadig.

Margit belékarolt férjébe, együtt botorkáltak végig a lakáson.

Gyula gondosan betakargatta feleségét, aztán visszament a saját ágyába.

Valami nehezet érzett a szívén, álom nem jött a szemére.

Már-már úgy érezte, ébren feküdt egész éjjel, de az óra hajnali kettőt mutatott. Felállt, átment Margit szobájába.

Az asszony nyitott szemmel feküdt.

Margit!

Megfogta a kezét.

Margit, hát te? Margitka!

Hirtelen neki is elakadt a lélegzete. Visszaóvakodott a maga szobájába, elővette a kész iratokat, az asztalra tette.

Visszament Margithoz. Sokat nézte az arcát, majd lefeküdt melléje, és lehunyta a szemét.

Azt álmodta, Margit ismét fiatalosan ment előre, ott, ahol világosság dereng. Utána sietett, megragadta a kezét.

Reggel Ibolya bement a hálószobába. Ott feküdtek egymás mellett. Mindkettejük arcán boldog mosoly fedezett meg.

Az asszony hívta a mentőt.

Az orvos bámész fejjel nézett rájuk:

Egyszerre mentek el. Nagyon szerethették egymást

Elvitték őket. Ibolya kimerülve ült le az asztal mellé, s észrevette a papírokat és a végrendeletet a nevén.

Könnyek futottak végig az arcán, fejét a karjába hajtotta.

Rájöttem, hogy a hűség, a szeretet, amit egész életünkben adunk, nem hal meg velünk: valaki mindig hálás lesz érte talán pont az, akit a legkevésbé vártunk.

Rate article
News 24 Justall
Jó asszony – Az igazi magyar női erények nyomában