Öt-hat hetes terhesség, mondja a doktornő, miközben leteszi a műszert a tálcára, és leveszi a gumikesztyűt…
Meg akarja tartani a babát?
Virág hallgat.
Negyvenkét éves, ez lenne a negyedik gyermeke, akire igazán semmi szüksége nem volt. Pénzük kevés, egyik fizetéstől a másikig húzzák.
A nagyobbak még tanulnak, a legkisebb csak most megy iskolába, kell neki is új kötény, blúz, meg egy rendes iskolatáska nem is beszélve a füzetekről, könyvekről… És most itt ez az ajándék!
Megbeszélem a férjemmel határozza el. Majd ő mit mond.
Voltam orvosnál mondja Virág a vacsora közben.
Igen, terhes vagyok. Hat hetes.
A férje megáll az evésben, leteszi a villát.
Hát akkor mondja , szüljük meg. Jól lesz ez: két fiú, két lány. Teljes a banda.
Banda! És miből élünk majd?
Elmondja neki az idősebb gyerekek dolgát, a kicsit, akinek ki tudja, mennyi minden kell majd, és egyre inkább megerősödik benne a meggyőződés, hogy ilyen helyzetben, ennyi idősen babát szülni őrültség.
Elmegyek vizsgálatokra, hogy kérhessem a megszakítást.
Mikor minden vizsgálaton túl van, Virágra rászakad a lehangoltság.
Sajnálja a kis embert, aki benne növekszik. Biztos kislány szőke, szépséges, huncutka.
A női szakrendelőbe zsúfolt villamoson utazik Virág. A tolongásban nem leszáll, inkább kiröpül a járműből, és hirtelen észreveszi, hogy a válláról leesett egy szíj először nem tudja is, honnan van. Aztán felkiált: hisz a táskája pántja volt!
Tolvajok egyszerűen levágták és elvitték a táskát, bennne minden pénze és az összes vizsgálati eredménnyel együtt.
Virágnak nem marad más választása, mint hazamenni. Néhány vizsgálatot újra kell csinálnia, néhány eredményt sikerül pótolni.
Másodjára, amikor leszáll a buszról, Virág elbotlik, elesik, és megsérül a lába.
Harmadikra már a nyakam is eltörik gondolja babonás aggodalommal. És ekkor eldönti: a babának meg kell születnie. Megnyugszik.
A terhesség jól halad, Virág már tudja, hogy kislányt vár. Ám a második ultrahang alatt, mint derült égből villámcsapás, a doktornő felveti, hogy a magzatnak talán Down-szindrómája van.
Amniocentézist kellene végezni mondja, miközben kitölti a beutalót.
Figyelmeztetnem kell: a beavatkozás veszélyes a babára, vetélés, fertőzés lehet a következménye.
Virág gondolkodik, majd beleegyezik a vizsgálatba.
A kijelölt napon a férjével együtt érkezik a női szakrendelőbe. A férj a folyosón marad, Virág ólomsúlyú lábakkal lép a rendelőbe. A doktornő meghallgatja a magzat szívhangjait, azok nagyon szapora.
Várunk egy kicsit dönt az orvos.
Kapsz egy adag magnéziumot.
Beadják a magnéziumot, Virág visszamehet a folyosóra megnyugodni.
Telik-múlik az idő, újra szólnak neki. A szívhang rendbejött, de most a baba háttal van. Így nem lehet mintát venni.
Várunk még mondja a doktornő , hátha visszafordul.
Harmadikra minden rendben, a baba fordul, a szívhang jó.
Virág hasát fertőtlenítik.
Kánikula van, az ablak tágra nyitva, hátha lesz egy kis huzat. A nővér már viszi a tálcát a műszerekkel, amikor az ablakon át berepül egy galamb. A riadt madár össze-vissza csapkod a rendelőben, neki-nekiszáll az embereknek. A nővér ijedtében elejti a tálcát, a szerszámok szétszóródnak a padlón.
Virágot újra kiküldik a folyosóra, amíg kergetik a galambot és új, steril eszközöket készítenek.
Mi ez a hangzavar? kérdezi aggódva a férj.
Galamb szállt be, felfordulást okozott.
Virág, ez nem véletlen
Menjünk inkább haza.
És ők hazamennek.
Az idő leteltével Virág világra hozza a kislányát.
Most tíz éves.
Szőke, csinos, huncut, ahogy azt Virág elképzelteA kislány, akit Virágnak talán soha nem kellett volna világra hoznia, most ott ül a szobában, ceruzával rajzolja végig a naplóját, és nevet, ahogy a bátyja zsonglőrködik a narancsokkal. A család különös, mégis kerek egészként lüktet körülötte. Virág a konyhában áll, hallgatja a gyermekeit, a férje halk fütyülését, és a lány kacaját, amely megtölti a házat. Minden nehézség, bánat, aggodalom mögött most már ott fénylik valami apró, mégis makacs béke, amelyről eddig sosem tudta, hogy létezhet.
Virág néha visszagondol az eltűnt táskára, a galambra, a kórházi vizsgálatokra, és mosolyog. Azt a tíz évet, amelyet sok félelemmel várt, most úgy öleli magához, mint legféltettebb kincsét. Tudja: a véletlenek néha okkal jönnek, furcsa, védekező alakzatban rendezik az életet. És a gyerekek minden nevükkel, gondjukkal, örömükkel mégiscsak a legnagyobb ajándékot hozzák; örök váratlan boldogságot, amit minden nehézségen túl is öröm megélni.
A kislány odafut Virághoz, karjaival átöleli a derekát.
Anyu, nézd, neked rajzoltam!
Virág szíve lassan megnyugszik. Tudja: minden így volt rendjén.
