Ne merj énekelni!

Ne merj énekelni
Nem úgy mosolyogsz.

Sosem gondoltam volna, hogy ezt nekem mondják. Ott ültem a térdemen pihenő kezeimet nézve, a sötétkék ruhában, amit magamtól soha nem választottam volna. Erősen szorított a vállamnál, fényes volt, idegen rajtam.

Réka. Mondtam, hogy nem úgy mosolyogsz. Túl feszülten. Megérzi mindenki.

Árpád halkan szólt hozzám, fejét el sem fordítva. A teremre nézett, ahol már helyet foglaltak a cég születésnapi ünnepségének vendégei. Húsz éve alapította a vállalkozását nagy ünnep, fontos este. Az én szerepem előre le volt beszélve, mint valami szerződéses tétel: mellette ülni, rendesen kinézni, nem beszélni feleslegesen, egynél több pohárral nem inni, a partnerekkel csak az ő engedélyével társalogni.

Elnézést, mondtam.

Ne kérj elnézést, inkább csináld jól.

Az étterem azok közé tartozott, ahol a pénz szinte tapintható. Nem hivalkodó módon, inkább súlyos textíliákban, a csillárok visszafogott fényében, a pincérek hangtalan mozgásában rejtőzik. Már jártam itt néhányszor, és mindig ugyanazt éreztem: idegen vagyok. Nem sikeres üzletember feleségeként, hanem mint önálló ember. Nő, akinek nevet, múltat, belső világot adott egyszer az élet.

Most tölteném be az 56. évemet. Huszonnyolc éve éltem Árpád mellett. Akkor találkoztunk először, amikor épp diplomáztam a Zeneakadémián. Élénk voltam, hangos, szerelmes Bartókba, Kodályba. Ő fiatal vállalkozó volt, tele energiával, olyan önbizalommal, hogy szentül hitt: a világot meg lehet venni, át lehet alakítani. Akkor még azt hittem, hogy számára tényleg én vagyok a világ. Később kiderült: inkább azt akarta, hogy hozzá igazodjak.

Árpád, kimehetek Annához? Egyedül ül ott.

Anna ráér. Nincs ott semmi keresnivalód.

De húsz éve ismerjük egymást.

Réka. A hangjában nem volt harag, csak az a fajta fáradság, amikor egy felnőtt újra és újra magyaráz a gyereknek. Ez most fontos este. Csak ülj itt és mosolyogj.

Elmosolyodtam. Helyesen. Ráhangolva.

A terem lassan megtelt. Partnerek, ügyfelek, hivatalnokok, hivatalnokfeleségek. Mindenki csinos, pont annyira derűs, amennyire illik, és éppen arról beszél, amiről egy ilyen estén szokás. Hallgattam a beszédfoszlányokat, s azon gondolkodtam, mikor beszélhettem utoljára olyasmiről, ami igazán érdekel: zenéről, egy fuga szerkezetéről, arról, hogyan tud Bartók harmóniái úgy összetörni belül, hogy csak a rádióból hallom.

Nálunk otthon szinte sosem szólt a rádió. Árpád nem szerette a klasszikust. Zavarta, azt mondta.

A szomszéd asztalnál ülő nő vörös ruhában igazán nevetett valamin. Zengő, rekedtes, igazi nevetés volt. Irigykedve néztem: nem a ruhája vagy fiatalabb kora miatt, hanem mert úgy tudott nevetni, mintha joga volna hozzá senkitől nem kérdezi meg, szabad-e.

Vacsora, pohárköszöntők, taps, húszéves sikertörténet, fényes jövő minden a megszokott koreográfia. Árpád röviden, frappánsan mondott beszédet. Tudta, hogyan kell a közönséget megfogni. Magam is a közönséggel együtt tapsoltam, közben eszembe jutott: talán én is tudtam ezt régen. Közönség elé állni, úgy énekelni, hogy egy pillanatra mindenki elfelejt levegőt venni.

Utolsó alkalommal huszonnégy éve énekeltem nyilvánosan. Egy Zeneakadémiai esten, ahová Árpád vitt, de hamarabb vitt haza, mert fontos telefonhívást kapott.

A desszert után a konferanszié tehetségkutatós játékot hirdetett. Mindenki, aki akarta, felléphetett a terem egyik sarkában, hogy egy tréfával, trükkel vagy dallal szórakoztassa a vendégsereget. Árpád bosszúsan legyintett:

Hát ez milyen színvonal, suttogta.

Nem válaszoltam. A zongoránál fiatal fiú ült, érdeklődő, jóindulatú arccal, már vacsora alatt is észrevettem hosszú ujjait, ahogy fejével finoman bólogat, miközben játszik.

Valaki elmondott egy viccet, egy másik szájharmónikázott. A közönség csendesen, fegyelmezetten tapsolt. A konferanszié ismét színpadra hívott bárkit, kis csönd támadt.

Bennem megmozdult valami. Nem úgy, mint villámcsapás, inkább, mint amikor a régen zárt ajtó kicsit megadja magát. Szalvétámat letettem, felálltam.

Hová mész? kérdezte Árpád.

Mosdóba.

De nem oda mentem. Odaléptem a konferansziéhoz, súgtam neki pár szót. Meglepődve nézett, aztán bólogatott. Áthajoltam a zongoristához, megbeszéltük, mit szeretnék ő is érdeklődve biccentett.

Amikor kimondták a nevem, Árpád láthatóan először nem értette, mi történik. A perifériámból láttam csak az arcát, amikor elindultam a színpad felé. Nem néztem rá, csak a mikrofont.

Három lépcső vezetett fel, megálltam a közönséggel szemben. Sok idegen, drága öltönyös, ünneplő ruhás ember ült a sorokban, a társaság fele el volt foglalva egymással, néhányan viszont udvariasan, várakozva néztek.

Bólintottam a zongoristának.

Az első akkordok után a terem hirtelen elcsitult nem mulatós vagy popdalt választottam, hanem Rachmaninov Vokalizjét, amit vizsgán énekeltem egykor. Szöveg nélkül, csak a hangom és a zene.

Énekelni kezdtem. Az első pillanatokban magam sem hittem, hogy még létezik ez a hang bennem. Hogy nem halt el, nem torzult el a némaság éveiben. Más lett mélyebb, árnyaltabb, de igazi és élő.

A közönség körülbelül a harmadik frázisnál elhallgatott. Nem lassan, hanem szinte egyszerre: abbahagytak minden mást, poharat tettek le, rám figyeltek. Ezt már csak alig fogtam fel. Énekeltem, csak a légzésemre, a frázis tartására figyeltem, semmi másra nem gondoltam Árpádra, az arcára, a következményekre.

Ami utána jött, már mindegy. Csak ez számított.

Amikor végeztem, pár másodperc csend volt. Aztán többen felálltak. Nem udvarias taps volt, hanem igazi. A vörös ruhás nő tapsolt, bravó-zott. A zongorista úgy nézett rám, mintha valami különlegeset látott volna.

Visszasétáltam az asztalunkhoz. A lábaim kissé remegtek, a szívem gyorsan vert, de egyenletesen. Már előre láttam Árpád arcát.

Ő nem tapsolt.

Ülj le, mondta csöndesen.

Leültem.

Tudod, mit tettél az előbb?

Énekeltem.

Ne okoskodj. Fagyos hang. Magamutogató lettél az én estémen, engedély nélkül. Tudod, mit gondolnak most?

Mit?

Hogy neked nem elég, amit kapsz. Poharához nyúlt, megint letette. Indulunk haza tíz perc múlva.

Árpád, még nincs…

Tíz perc múlva, Réka.

Hárman még odajöttek: a vörös ruhás Anna megszorította a kezem, azt mondta, csodálatos vagy, honnan jöttél? Egy idős, professzor külsejű úr csak ennyit mondott: Kiváló, kinél tanult? Anna Keresztes, régi ismerősöm, átölelt, ismerős otthoni illata volt, és majdnem sírni kezdtem.

Réka, hol voltál eddig? Hiszen te

Anna, megyünk, jelent meg Árpád, és karon fogott. Látszólag kedvesen, de erősen szorította a könyökömet, a ruha anyagán keresztül is éreztem. Elnézést, Rékának reggel fájt a feje, haza kell mennünk.

A kocsiban egy szót sem szólt. A hallgatása élesebb volt minden kimondott szónál. Néztem a városi fényeket az ablakból, kirakatokat, utcai lámpákat. Bennem furcsa, nyugodt érzés. Nem öröm, nem félelem valami harmadik. Mintha újra emlékeztem volna a nevemre.

Otthon levette a zakóját, vállfára tette, majd megfordult.

Szóval mondta. Értem, hogy unod magad. Értem, hogy akarsz valamit magadnak. De vannak határok. Ma kellemetlen helyzetbe hoztál a munkatársaim előtt.

Énekeltem. Tapsoltak.

Előadóművésszé tetted magad a céges rendezvényen. Felfogod?

Nem, válaszoltam. Még magam is meglepődtem, mennyire nyugodt volt a hangom.

Hosszan nézett rám.

Mindened megvan. Ház, életszínvonal, megbecsülés. Nem értem, mi hiányzik. És őszintén: már nem is akarom érteni.

Megmondom, mi hiányzik. Én magam.

Hogy érted ezt?

Tudod te jól.

Elmentem a hálószobába. Ruhában lefeküdtem, bámultam a fehér, sima plafont mint a külső életünk. Hallottam, ahogy járkál, szekrényajtókat csapkod. Aztán csend lett.

Egész éjjel nem aludtam. Gondolkodtam. Eszembe jutott, milyen könnyen engedtem neki tizenöt éve, amikor azt mondta: hagyjam ott az énektanítást a zeneiskolában. Nevetséges pénz, nem méltó hozzád, mondta. Belementem. Hittem, majd találok valami mást. Soha nem találtam, mert mindig volt ok, ami miatt valamit nem lehetett, vagy nem kellett. Soha nem bántott. Nem kiabált. Csak higgadtan magyarázta el, mi helyes, mi nem. Az évek alatt annyira hozzászoktam ehhez, hogy végül már magamban sem hallottam a saját hangomat.

Egészen tegnap estig.

Reggel, míg a fürdőben volt, elővettem a régi táskámat a szekrény tetejéről. Beleraktam az irataimat, a Zeneakadémiai diplomámat, néhány fotót. A telefonomat, kevés készpénzt, amit három év alatt tettem félre arra az esetre. Most már tudtam, mire kellett.

Egyszerűen öltöztem. Farmer, pulóver, kabát. Amikor kijött a fürdőből, én már a bejárati ajtónál álltam a táskával.

Hova mész?

El.

Hosszú csend.

Ne beszélj butaságokat.

Nem beszélek. Elmegyek.

Réka. Kezében törölközővel, arcán fáradt türelem. Most csak hirtelen felindulásból vagy ilyen. Pihenj le, este megbeszéljük.

Már megbeszéltük.

Nincsenek pénzeid. Nincs munkád. Hová mennél?

Találok hová.

Réka, nevetséges vagy. Ötvenöt éves hová

Kinyitottam az ajtót és kiléptem. Hallottam a hangját, de már nem értettem a szavakat. A lift lassan jött le, én a fém ajtóban néztem a tükörképem. Meggyötört, kicsit elmosódott. Majdnem elmosolyodtam rá.

Elindultam gyalog. Egyszerűen csak mentem a városban, lélegeztem. Hideg, száraz ősz volt, falevél, friss kávé illata a közeli kávézóból. Bementem, vettem egy papírpoharat, ablakhoz ültem, elővettem a telefonom. Egyetlen embernek tudtam telefonálni ilyen állapotban.

Anna, segítség kell.

Te jó ég! Mi történt?

Eljöttem Árpádtól.

Hallgatás. Aztán:

Hol vagy most?

Anna egyedül lakott a panel végén. Gyerekei kirepültek, férje évekkel ezelőtt meghalt. Kinyitotta az ajtót, rám nézett a táskával és nem kérdezett semmit, csak arrébb lépett:

Gyere. A teavíz már forr.

Sokáig ültem nála a konyhában. Elmeséltem mindent, Anna csak hallgatott, nem szólt közbe, csak néha töltött még teát. Végül annyit mondott:

Eljöttél. Ez a legfontosabb. A többi megoldható.

Le fogja tiltani a számláimat. Szerintem már le is tiltotta.

Letiltotta?

Igen. Tavaly már mondta: ha egyszer elmegyek, az első lesz.

Majd meglátjuk őt is, szorította össze a száját Anna.

Árpád nem váratott magára. Már délután hívogatott a telefonom: először ő, aztán a titkárnője, aztán anyám. Anyám sírva panaszolta: Árpád mondta, hogy neked idegösszeroppanásod volt a céges buli után, elhagytad a házat, segítség kell

Mama, semmi bajom.

Rékuska, nagyon aggódik. Elmondta, hogy tegnap furcsán viselkedtél, kellenél orvoshoz

Mama, énekeltem. Kimentem a színpadra. Ez nem roham.

Azt mondta, nagyon kínos volt, hogy rossz fényt vetettél rá

Mama. Jól vagyok. Annánál lakom. Holnap hívlak.

A kártyám valóban nem működött. Pár ezer forint lógtam csak a titkos borítékomban, Anna nem engedte, hogy fizessek, de ez nem lehetett örökké így. Három nap múlva Árpád elküldte a holmimat: két ismeretlen férfi jelent meg Annánál a csomagokkal. Kinyitottam őket: nyári ruhák, magassarkúak októberben, dísztárgyak egyetlen meleg ruha vagy fontos könyv sem volt köztük. Üzenet volt ez is.

Egy nap múlva anyám hívott, hogy Árpád nála járt. Teázott, arról beszélt, milyen labilis és hisztis vagyok. Hogy mindent megtett értem, mégis bevágtam az ajtót, most meg szakavatott segítség kellene. Anyám hallgatta persze könnyebb annak hinni, aki higgadtan magyaráz.

Réka, lehet, hogy tényleg hazamennél, beszéljetek végre normálisan

Mama, zárolja a pénzem, azt terjeszti, hogy őrült vagyok. Felfogod?

Anyám hallgatott.

Férfi. Az ilyenek mind ilyenek, ha megbántod őket.

Letettem, néztem az ablakot. Aztán elővettem a diplomámat, letettem az asztalra. Sötétkék borító, arany betűk: Szabó Réka. Zeneakadémiai végzettség: klasszikus ének szak. Tizenöt éve elő sem vettem.

Másnap reggel felhívtam a Zeneakadémiát. Érdeklődtem, hogy tanít-e még Benedek tanár úr. Kiderült, hogy igen, most is tanít, hetven fölött. Megadták a számát.

Benedek tanár úr? Szabó Réka vagyok. Emlékszik rám?

Hosszú csend.

Szabó? A negyedéves Réka?

Igen.

Hát persze. Hová tűntél?

Eltűntem. Igaza van. Tanár úr, segítség kell.

Két nap múlva találkoztunk a Zeneakadémián, egy kis teremben. Pont olyan volt, mint régen: alacsony, vékony, éles szemű, mindig összekulcsolt kézzel. Hosszasan nézett rám.

Megöregedtél.

Maga is.

Ez így van rendjén. Aprót mosolygott. Énekeljen.

Most?

Most.

Énekeltem. Először bizonytalanul nem engedett már úgy a levegő, a hang is remegett. Csak figyelt, nem szólt közbe. Mikor befejeztem, röviden csettintett:

Hangod még van mondta , a technika elveszett, légzés szörnyű. De a hang él. Ez a legfontosabb, Réka. Minden más visszajön.

Mennyi idő?

Rajtad múlik. Ha komolyan veszed, két-három hónap után beszélhetünk valami igaziról. Megállt. Miért hagytad abba?

Férjhez mentem.

És a férjed eltiltott?

Nem, csak így alakult. Fokozatosan.

Rám nézett, bólintott.

Fokozatosan, értem. Rendben, Réka. Dolgozzunk.

Minden nap bejártam. Reggel kilenctől délután kettőig, néha tovább. A hang lassan, hullámzóan tért vissza egyik nap könnyed, másnap ismét nehéz. Benedek szigorú volt, nem adott kedvezményt a korom miatt. A hangnak nincs kora. Csak technika és akarat. Más kifogás.

Anna segített kis tanítási munkát találni: nyugdíjasoknak énekkört vezettem a helyi művelődési házban. Alig fizettek, de ez volt az első saját keresetem. Heti háromszor jártam, szerettem. Idős nénik, néha bácsik énekeltek, egyszerűen, örömből. Jó volt így is.

Közben Árpád persze nem hagyta abba. Ismerősökön keresztül hallottam: azt híreszteli, hogy egy tanár miatt ment el, hogy labilis vagyok, évek óta tűrt, és végül kénytelen volt elengedni. Ez volt a narratíva mindenki felé: én vagyok a bolond, ő a mártír. Sokan elhitték, mások inkább hallgattak. Anyám óvatosan beszélt, mintha választaná a szavakat.

Gondolsz a jövőre, lakásra?

Igen, mama.

Ő azt mondja, hajlandó békésen megbeszélni, ha visszamész.

Nem megyek vissza.

Réka, hát el lehetne mindent intézni, válás, lakás, pénz

Mama, zárolja a pénzem, hazudozik rólam. Ilyen emberrel nem lehet alkudni, csak végleg elengedni lehet.

Anyám szomorúan sóhajtott, témát váltott. Nem haragudtam rá. Más világban nőtt fel, mást tanult arról, mi a házasság, mi a türelem. Nem lehet haragudni olyasmiért, amit nem tanított meg neki senki.

Egy hónap múlva Benedek tanár úr szólt, fontos lenne valami. Épp pakoltam, mikor odaszólt, a kottákat nézve:

Két hónap múlva nagy jótékonysági koncert lesz a városban. Klasszikus műsor. Keresnek szólistát. Ajánlhatnálak.

Megálltam.

Tanár úr, huszonnégy éve nem léptem fel.

Tudom.

Komoly közönség lesz?

A koncertet közvetíti a megyei televízió. Bevétele gyerekosztálynak megy. Komoly.

Hallgattam.

Meggondolom.

Gondold meg gyorsan. Nem várnak.

Két nap múlva bólintottam. Ő csak annyit mondott: tudta, hogy így lesz.

A következő hat hét megint olyasmi volt, amit csak egyetemista koromban tapasztaltam: programot raktunk össze, operarészletek, dalok, és a végén újra Rachmaninov, de más, összetettebb darab. Fáradt voltam, néha Anna kanapéján elaludtam vacsora előtt. Mégis ez a fáradtság nem volt olyan, mint a házasságé: nem tompa, hanem eleven.

Anna vigyázott rám, főzött, noszogatott, hogy keveset eszem, sokat dolgozom. Nevettem, mondtam, pont így kell. Olyan közel lettünk ez alatt a pár hónap alatt, amilyen húsz év alatt sem voltunk korábban.

Három héttel a koncert előtt jöttek a gondok. Először az egyik szervező hívott, idegesen: kérdéseik vannak a fellépésemmel kapcsolatban. Kerülte a részleteket. Megkérdeztem:

Árpád keresett meg titeket?

Csend.

Nem kommentálhatom.

Világos.

Felhívtam Benedeket. Végighallgatott, röviden ennyit mondott:

Holnap gyere be. Én beszélek velük.

Megoldotta. Hogy hogyan, nem kérdeztem, de felléphettem. Nem ez volt az utolsó próbálkozás. Egy héttel előtte Anna szólt, a munkahelyemen keresett:

Réka, két férfi járt nálam, állítólag Árpádtól. Kérdezték, tényleg itt laksz-e.

Mit mondtál?

Hogy nem tudok Rékáról. De lent fognak még álldogálni. Vigyázz magadra.

Valami hideg futott át rajtam. Nem félelem, inkább az érzés: soha semmit nem fog annyiban hagyni. Neki ez nem szerelem vagy veszteség: csak rendetlenség, amit helyre kell állítani.

Ezt is elmondtam Benedeknek. Levette a szemüvegét, megtörölte, visszatette.

Szóval, a koncertet is el akarja venni.

Úgy tűnik.

Félsz?

Megfontoltam.

Nem. Elfáradtam félni.

Rendben. Csak ennyit mondott. A koncerten ott lesz Viktor Sárosi is.

Ki ő?

Producer mondta. Nagy koncerttermekkel dolgozik. Speciálisan most azért jön, hogy halljon téged. Az egyik embere ott volt annál a bizonyos vacsorán. Beszéltek rólad. Most első kézből akar hallani. Szóval, énekelj jól, Réka.

Ezt mind előre kitalálta?

Negyven éve tanítok, mondta. Három olyan növendékem volt, akinek igazi hangja volt. Egy külföldön futott be, egy korán meghalt, a harmadik férjhez ment és eltűnt. Mindig gondoltam rá. Örülök, hogy megkerült.

A koncert napja borús volt. Két órával hamarabb érkeztem a vidéki filharmóniába, bejártam a színpadot. Nagy terem, nyolcszáz férőhely. Üres székek, félhomály. Szerettem ezeket a pillanatokat: amikor még csak a csend van, a színpad már vár.

Egy órával kezdés előtt szólt az adminisztrátor, bocsánatkérőn:

Réka, odakint két férfi vár. Azt mondják, a férjed megbízásából. Azt követelik, hogy menjél ki.

Nem a férjem. Már nem.

Azt mondják, van papírjuk orvostól, hogy kórházi kivizsgálás kellene.

Csak csendben álltam.

Bármit mondanak, itt ma én fellépek. Tud róla a tanár úr is. Bejöhetnek a terembe, ha akarnak, mondtam. Hallgassanak.

Az adminisztrátor tétovázott. Egyenesen ránéztem.

Ez az én koncertem. Engem senki nem állíthat meg. Világos?

Világos, de

Kérem Benedeket.

Ő mindent elrendezett. A koncert alatt a két férfi a folyosón maradt. Sárosit is megláttam: magas, elegáns férfi, Benedekkel beszélt a folyosón. Közös program után nekem kellett színpadra mennem, harmadikként.

A terem tele volt, oldalt állt a kamera. Sötét, egyszerű ruhában léptem ki, amit magam választottam. Nem csillogós, nem feltűnő. A mikrofonhoz léptem. Elindultam.

Az első darab könnyen ment, a másodikhoz kellett erő, majd harmadiknál már sem a közönség, sem a kamera, sem a kinti vihar nem létezett. Csak a zene. Az, amitől otthon vagyok. Ami vagyok.

Mikor Rachmaninov következett, a teremben különös csend lett. Az, amikor nem csak figyelnek, hanem értenek. Énekeltem, s azt éreztem, mint akinek hosszan tartó betegség után újra kék az ég. Hogy várt rám.

A záró hangnál megláttam Árpádot a bejáratnál idegesen közeledett, a biztonságihoz beszélt, gesztikulált, vörös arccal. Követte egy másik, még valaki.

Én befejeztem a mondatot. Az utolsó hang helyén volt.

A terem felállt.

Árpád megállt a sor közepén, mellette már ott állt Sárosi, halk szavakkal nyugodtan beszélt hozzá. Árpád felváltva válaszolt, arca megváltozott, mintha valamit elveszített volna. Nem látványosan, csak egyszerűen: rájött, hogy itt már ő a senki.

Aztán visszafordult, és elment.

A kulisszák mögött Sárosi jött oda hozzám. Kezet fogott.

Hallottam már Önről. Most hallottam igazán. Van miről egyeztetnünk.

Miről?

Szerződés. Turné. Először itthon, majd Európában. Van néhány terem, ahol pont ilyen hangot keresnek. Elmosolyodott. Mostantól senki nem fogja akadályozni. Ezt ígérem.

Benedek tanár úr a háttérben állt, csak bólintott. Egyetlen, határozott mozdulat minden benne volt.

A mamával utána beszélgettem először igazán. Felmentem hozzá, leültünk a konyhában, ő csak nézett, végül halkan mondta:

Láttalak a tévében. A koncerten.

Láttál?

Anna szólt, kapcsoljam be. Bekapcsoltam. Hosszan az abroszt cincálta. Nem tudtam, hogy ilyen szépen énekelsz.

Hallottál a zeneakadémián.

De ott anyádként aggódtam. Most néztem, és csak te voltál a képen felemelte a fejét. Rékám, bocsáss meg.

Miért?

Mert neki hittem inkább. Ő tudott beszélni, te meg mindig hallgattál. Azt hittem, ha hallgatsz, minden rendben. Nem értettem.

Megfogtam a kezét.

Mama, mindent jól értél, csak nem azonnal. Ez így rendben van.

Nem vagy mérges?

Nem.

Könnyek nélkül sírt. Csak folytak a könnyei. Fogtam a kezét, gondoltam: a megbocsátás nem a semmivé tevés, hanem az, hogy csak azt nemezed magaddal, ami továbbvisz. A többit elengeded.

Eltelt egy év.

A bécsi koncertterem kulisszái mögött állok, hallom, ahogy teleül a nézőtér. A zümmögés mindenhol ugyanaz: ruhasuhogás, halk beszédfoszlányok, halk köhintések. A terem nem nagy, de régi, stukkókkal, magas ablakokkal. Odakint havazik.

Most ilyen az életem: bérelt lakás Bécsben, kicsi, de saját. Sárosi szerződése, amivel énekelhetek és kereshetek. Bőrönddel városról városra járok. Benedek hetente hív videón, a műsort együtt rakjuk össze. Mama pár havonta meglátogat, mindig csodálkozik, hogyan bírom.

Árpádról csak régi ismerősök mesélnek. A vállalkozása összeroppant, pár partner elment, fél év múlva újranősült: fiatal, ismeretlen nővel. Meghallottam, megálltam egy pillanatra, de csak fáradt megértést éreztem. Se káröröm, se bánat pusztán tény. Vannak emberek, akik nem változnak meg. Mindig csak a következő kényelmes személyt keresik.

Sajnálom azt a nőt. De az már nem az én történetem.

Az én utam máshová vezet. Van benne fáradtság az utazástól, művészi viták, nyelvi bakik, magány estéként a szálláson. De más is van: reggel idegen város ablaka előtt állni, új utcák hangját hallani. Taps, ami nekem szól. Jogom van megvenni bármilyen ruhát. Jogom bárkit felhívni. Jogom bezárni az ajtót, s tudni, hogy mögötte senki nem mondja többé: nem úgy csinálod.

Néha eszembe jut a sok elvesztegetett év. Nem keserűség, egyszerű számvetés huszonnyolc év! Ennyi idő alatt bármi lehettem volna szinte vagy épp ugyanaz, csak korábban.

De a mi lett volna, ha a világ legértelmetlenebb gondolata. Ezt most már tudom.

Most vagyok. Most van hang. Most van színpad.

A súgó bekukucskál:

Réka, három perc.

Megyek.

Igazítom a ruhám, sima, sötét, amit magam választottam. Pár légző gyakorlat. Egy pillanatra lehunyom a szemem.

Eszembe villan Árpád arca akkor, a vacsorán egy éve. Nem jól mosolyogsz. Elnézést. Ott ültem a helyes mosollyal, belül csendben. Nem hallottam magam.

Most elmosolyodtam. Nem helyesen. Csak úgy. Mert akartam.

Kiléptem a színpadra.

Csönd lett.

És énekeltem.

Rate article
News 24 Justall
Ne merj énekelni!