Tartalék repülőtér – Vészhelyzeti leszállóhely a biztonságos magyar égboltért

Tartalék reptér

Hallasz engem? a hangja halk volt, szinte bűnbánó. Szinte. Ilona, mondom, hallasz egyáltalán?

Hallottam. Mindig hallottam őt. Akkor is, amikor hallgatott, akkor is, amikor hetekig nem hívott, valahogy mindig éreztem a levegőben a jelenlétét a lakásomban. Mintha valami megfoghatatlant hagyna maga után: a kávéja illatát, a bögre körét az ablakpárkányon, az éppen odébb tolt széket a konyhaasztal mellett.

Hallak, András.

Akkor miért hallgatsz?

Gondolkodom.

Felsóhajtott. Ezt a sóhajt is kívülről tudtam már. Nehéz, kis sípolással, mintha a levegő csak nagy nehezen préselődne át valami összeszorult résen. Mindig így sóhajtott András, mikor azt akarta, hogy sajnáljam, de nem tudta, hogyan kérje.

Nincs már hová mennem mondta. Érted? Sehová.

Álltam az ablaknál és kinéztem az utcára. Március. Koszos hó a járdaszegélynél, ázott galambok csücsültek a párkányon szemben, egy nő babakocsival úgy kerülgette a pocsolyát, mintha verseny lenne. Tipikus pesti március, semmi extra. Belül viszont lassan, de hajthatatlanul fordult meg valami bennem. Mint egy lap egy könyvben. Mint a zár a bejárati ajtón.

Gyere mondtam.

Itt is van, három szótag. És minden kezdődött elölről.

András ötvenhárom volt, én ötven­egy. Régóta ismertük egymást, abból az időből, amikor ő azt gondolta, a kockás ing menő, én pedig azt, hogy feltűnésmentesnek lenni erény. Közös ismerősök révén ismerkedtünk meg, valami kis lakás konyhájában, ahol olcsó oportót ittunk, és olyan könyvekről vitatkoztunk, amiket igazából egyikünk sem olvasott végig. András akkor jó hangos volt, nevetett az egész előszobában, úgy hadonászott, hogy egyszer le is söpörte valakinek a tányérját az asztalról. Én szedtem össze a cserepeket, és közben arra gondoltam: ez az ember minden teret kitölt. Vajon milyen lehet?

Én más voltam. Csendes. Az a típus, akire csak később figyelnek fel, de utána nem felejtik el. Legalábbis ezt képzeltem mindig.

Nem belém szeretett bele. Hanem Veronikába. Ez annyira nyilvánvaló és törvényszerű volt, mint a vihar egy hosszú hőség után. Veronika ragyogó, gyorsan beszélt, még nála is hangosabban nevetett, úgy lépett be a szobába, hogy mindenki ránézett. Mellette mindig úgy éreztem magam, mintha akvarell lennék az olajfestmény mellett. Nem rosszabb, csak más.

Ők gyorsan jöttek össze, és legalább ilyen sebességgel kezdtek veszekedni. Évekig figyeltem ezt kívülről. Hol összejöttek, hol szétmentek, aztán megint összemelegedtek. Veronika jeleneteket rendezett, András csapkodta az ajtót, aztán jött a békülés, majd újabb ajtócsapás. Egy soha le nem álló hintafajta volt ez.

És a hinták között voltam én. Mármint Ilona.

Először akkor jött hozzám, amikor először igazán szakítottak. Ő harmincöt, én harminchárom. Este későn hívott, rekedt hangon: Bejöhetek? kérdezte. Mondtam: Naná. Teát csináltam, kakukkfűvel, meg elővettem pár maradékot a hűtőből, és hajnalig beszélgettünk. Ő beszélt, én hallgattam. Ez nem volt nehéz. Jó voltam ebben.

Aztán a kanapémon aludt, másnap reggel kávézott, hálás volt, és ment. Két hét múlva kibékültek Veronikával.

Nem bántódtam meg. Leszedtem a kanapéról a plédet, amit használt, kimostam, elraktam. És ment tovább az élet.

Mindig így ment. Újra, meg újra, meg újra, egyszer, tízszer, ki tudja, hányszor. Jött veszekedés után, vagy csak estére, vagy pár napra. Ittunk megint kakukkfüves teát, beszélgettünk, lenyugodott, összeszedte magát, és visszament. Megint Veronikához, mindig hozzá.

Nem neveztem szerelemnek. Féltem kimondani. Amikor azonban csengetett, összeszorult a mellkasom, de rögtön ellazult: itt van. Újra itt. Élő, igazi, és az enyém. Rövid ideig ugyan, de az enyém.

Néha úgy gondoltam magamra, mint irányítótoronyra. A gépek jönnek, tankolnak, és tovább repülnek. A torony pedig mindig áll, mindig készen.

Ezúttal március végén jött egy nagy sporttáskával a vállán. Kék táska volt, kopott, oldalt fehér, már félig lekopott betűkkel. Amint megláttam, tudtam: most nem egy napra jött. Nem is kettőre.

Sokáig maradsz? kérdeztem, miközben levette a kabátját az előszobában.

Nem tudom mondta őszintén. Legalább ez megmaradt: nem hazudott direktben.

Akkor forralom a vizet.

Vizet forraltam, elővettem a kakukkfüvet. Ő a konyhába ült a saját helyére, ami régóta az övé lett, háttal a hűtőnek, ablakkal szemben. Letettem elé a bögréjét, és arra gondoltam: megint. Újra ez. Nem öröm és nem bánat, hanem valami meleg, kicsit szomorú érzés.

Nagyon rossz? kérdeztem.

Ennél rosszabb sem lehetne mondta, két kézzel fogta a bögrét. Mindig fázott a keze. Azt mondta, hogy belefáradt. Hogy ezt így nem lehet. Csak tönkretesszük egymást.

És te mit mondtál?

Semmit bökött az előszobára, a táskára. Fogtam ezt és eljöttem.

Hallgattam. Odakint csöpögött a víz az ereszről. Egyforma, ritka cseppek, mint a metronóm.

Ilona nézett rám, először este. Nem örülsz?

De mondtam. És igaz volt. Fájó, kicsit szégyellt, mégis igaz.

Az első napok furcsák voltak. Nem rosszak, csak szokatlanok. Hozzászoktam az egyedülléthez, a saját ritmusomhoz és csöndemhez. Felkeltem hétkor, kávét főztem, olvastam az ablakban fél órát, aztán bementem dolgozni. Hatra haza, főztem valami egyszerűt, néztem valamit a tévében, vagy hívtam a barátnőmet, Tamará. Tizenegykor ágyban voltam.

András ezt teljesen felforgatta. Nem direkt, csak neki más volt a ritmusa. Később kelt, szeretett reggel dumálni, mikor én már fejben az irodában jártam. Szanaszét hagyta a dolgait. A tévét is hangosabban nézte, mint nekem kényelmes volt. A fürdőt is tovább foglalta el, mint vártam.

De volt más is. Esténként együtt ültünk az asztalnál, és ez jó volt. Egyszerűen csak jó, otthonos. Sztorizgatott, nevettem, főztem egy lasagnét egy régi újság receptje alapján, ő kétszer szedett, és azt mondta, ilyen jót évek óta nem evett. Régi, magyar filmeket néztünk, a végén mindig vitatkoztunk. Vasárnap elmentünk a piacra friss zöldségért, ő vitte a nehéz szatyrot, olyan természetesen, hogy elállt a szavam.

Eltelt egy hét. Aztán még egy. Aztán hónap is.

Egy éjjel felébredtem, sötétben feküdtem, hallgattam az egyenletes légzését a fal túloldaláról, és arra gondoltam: hátha most ez az igazi. Végre. Mindketten nem vagyunk már fiatalok. Mindketten tudjuk, milyen az egyedüllét. Úgy ismerjük egymást, hogy semmit nem kell szégyellni vagy titkolni. Lehet, hogy ez a boldogság. Nem olyan, mint Veronikával, nem fényes, nem viharos: hanem csendes, tartós, mint egy régi panelház, ahol az ember évtizedekig lakik.

Elmondtam ezt Tamará­nak. Kávézóban ültünk, ő szokás szerint lattét ivott, és figyelt rám.

Ilona mondta óvatosan.

Tudom, mire gondolsz.

Biztos?

Hogy nem tart örökké. Hogy el fog menni. Hogy mindig is így volt.

Tamara megforgatta a kiskanálát.

Másra akartam rákérdezni. Most boldog vagy? Most, ebben a percben?

Elgondolkodtam. Igazán, őszintén, nem a jó válasz kedvéért, hanem mert számított.

Igen mondtam végül. Most, most igen.

Akkor élj most. Tamara belekortyolt a kávéjába. És ne szervezz előre.

Próbáltam. Tényleg próbáltam.

Négy hónapot éltünk együtt. Április, május, június, július. Négy hónap, amit most is napokra emlékszem vissza. Ahogy virágzik a bodza a ház előtt és nekem hoz egy ágat. Veszekedés apróság miatt már nem is tudom miért , aztán két órán át hallgatás, végül ő jött be és mondta: igazad volt. Egy szombat, amit végig otthon töltöttünk, csak olvastam, ő szerelt egy polcot a balkonon, és abban a páros csöndben olyan nyugalom volt, hogy szinte féltem elrontani.

Elkezdtem mi-ben gondolkodni. Nem, hogy én megyek, hanem, hogy mi megyünk. Nem, hogy nekem kell, hanem, hogy nekünk kell. Folytatódott. Nem állítottam le. Hadd nőjön ez a mi.

Ő is változott. Kevesebbet mérgelődött. Ritkábban emlegette Veronikát. Néha máshogyan nézett rám ebben volt valami, amit már nagyon vártam, de sokáig nem kaptam. Lehet, pont az a szó volt, amire ennyi évet vártam.

Kulcs. Ő kérdezett tartalék kulcsot. Bementem a kulcsmásolóhoz, csináltattam, letettem az asztalára. Apró, hideg tárgy, de belül ettől valahogy melegem lett.

Ez július elején történt.

Aztán július közepén csengett a telefon.

A konyhában voltam, ő bennt nézett valamit a laptopján. A mobilja megszólalt, élesen, ahogy mindig. Nem figyeltem. Aztán nagyon csönd lett, feszítő csönd, amikor már érzed, hogy valami történik, csak még nem tudod, mi.

Bementem. Állt a szoba közepén, az egyik kezében lógott a telefon, egy pontot nézett a padlón.

András? szóltam.

Felnézett. És abban a pillanatban mindent tudtam. Nem fejben. Hanem valahol mélyebben, ami nem is érthető.

Veronika mondta. Valami nagy baj van. Egyedül van, szüksége van rám.

Ilyen egyszerűen. Magyarázatok nélkül. Egy szó: Veronika.

Értem mondtam.

Ilona

Menj csak.

Várj, szeretném elmagyarázni.

Felesleges mondtam halkan. Mindent tudok. Menj csak.

Még állt egy percet. Nézett. Visszanéztem rá. Aztán kiment az előszobába, felvette a kék sporttáskáját. Addig ott állt a sarokban, mintha tudta volna, hogy vissza fog rá kerülni a sor.

Majd hívlak mondta az ajtóból.

Jól van mondtam.

Becsukódott az ajtó, kattant a zár. Ott maradtam a csöndben csak most már nem volt benne más, csak a hiány.

Első három nap nem sírtam. Fura volt, számítottam rá, készültem is a könnyekre, aztán csak az üresség jött. Mint amikor kihúzol egy nagy bútort egy szobából, és ott marad a világos folt és a semmi. Nem fájdalom. Még nem fájdalom. Üresség, ami azonban konkrét formájú.

Munkahelyen egész jó voltam. Egy kis építőipari cégben könyveltem, az odafigyelést és precizitást igényelt ez jót is tett akkor. A számok nem kérdezik, hogy vagy. Csak követelik, hogy rendben legyenek.

Negyedik napon újra lasagnét csináltam. Nem tudom, miért. Ugyanaz a recept, ugyanazok a hozzávalók, ugyanaz a tepsi. Kitettem az asztalra, felszeleteltem, ettem. Finom volt. Elviseletlenül finom.

Na ott tört el a mécses. Lasagne mellett, egyedül, a konyhaasztalnál. Ríttam, mint a gyerekek, hangosan, csúnyán. Aztán megmostam az arcomat, ittam még egy teát, és lefeküdtem.

Tamara másnap jelent meg, bejelentés nélkül. Csak lentről csengetett: Nyisd ki, itt vagyok! Feljött, egy szatyorral, amiből kilátszott egy vekni kenyér és talán sajt is. Letett mindent a konyhában, megölelt. Hallgattunk. Már nem voltak könnyeim. Úgy látszik, a lasagnénál elfogytak.

Na mesélj szólt Tamara.

Nincs mit mondtam mindent tudsz.

Én igen, de neked is el kell mondani. Hangosan.

Elmondtam. Júliust, a telefont, a kék táskát, azt, hogy majd hívlak. Egyébként az a hívás sosem érkezett meg, már több mint egy hét eltelt.

Várni fogsz? kérdezte Tamara egyenesen.

Nem mondtam. És magam is meglepődtem, milyen könnyen jött ki.

Tényleg?

Tényleg nem. Elfáradtam a várásban. Egész életemben vártam: mikor hív, mikor jön, mikor választ. De sosem választott. Csak visszajött, ha nem volt jobb. Tudod, mi ez?

Mi?

Tartalék reptér. Én voltam a tartalék reptér. Mindig készenlétben, leszállópálya szabad, fények égnek. Ő pedig jött-ment. És mindig tudta: ha baj van, engem vár a torony.

Tamara rám nézett.

Ezt rég tudtad?

Tudtam, de most értettem meg.

Nagy különbség van a tudás és a megértés között. Valamit tudhatsz évekig, és mégis úgy élsz, mintha nem tudnád. Megérteni pedig az a pont, amikor már nincs visszaút.

Augusztus valami furcsa kábulatban telt. Nem sötét, csak csendes. Dolgoztam, haza, főztem, olvastam. Néha esténként sétáltam a Duna-parton, sokáig, amíg már a lábam is haza akart menni. A vizet néztem, a lámpák visszfényét, párokat, embereket egymás mellett, egyedül. Sok minden járt a fejemben.

Egyszer megálltam egy kirakat előtt, és megláttam magam. Világos kabát, feltűzött haj, néz a tükörkép. Nem fiatal, de nem is öreg. Kissé fáradt, de nem megtört. Sokat gondolkodtam. És egyszer csak felmerült a kérdés: De Te, Ilona, Te mit akarsz?

Válasz nem jött. De már a kérdés is sokat jelentett.

Szeptemberben átrendeztem a lakást. A kanapéval kezdődött. Rájöttem, hogy rossz helyen van, elvette a fényt, összenyomta a szobát. Odébb húztam. Aztán a könyvespolcot. Mindent. Teljesen más lett. Világosabb, tágasabb, máshogy lehetett benne lélegezni. Középen álltam, és arra gondoltam: na, így jobb. Miért nem csináltam ezt hamarabb?

Talán féltem, hogy változtatok valamin. Féltem, hogy egyszer visszajön és azt mondja: Na, mit műveltél?

Most már nem volt kitől félni.

Vettem új függönyt. Len, krémszín, pici mintával. Az előző sötétkék, nehéz, bekapta a fényt. Az új áteresztette a reggeli napot aranysárga lett a szoba. Ezt sosem láttam előtte ötvenegy év alatt a saját szobám aranyát.

Októberben beiratkoztam egy olasz nyelvtanfolyamra. Rég szerettem volna, mindig halogattam. Mindig azt hittem: mit csinálok majd vele? De most elmentem. Jó társaság, vegyes korosztály, a tanár fiatal, folyton viccelődött és olasz slágereket énekeltetett mindenkivel, hangosan. Én is énekeltem. Hangosan és szégyenérzet nélkül. Volare, pedig sosem jártam Olaszországban.

Tamara csodálkozott.

Olaszul? kérdezte a telefonban.

Olaszul.

Minek?

Barcelonába készülök feleltem.

De hát ott spanyolul beszélnek!

Felnevettem.

Tudom, de valahol el kell kezdeni, és ezek hasonlítanak.

Részben igaz, de nekem jól esett azt tenni, amit csak én magamnak találtam ki. Valamit, ami tényleg csak az enyém.

Barcelona csak úgy beugrott a képbe. Valahol a neten egy nem-turista fotókra akadtam: reggeli utca, piac, padon üldögélő bácsi újsággal, rozsdavörös cica az ablakban. Valami átkattant bennem: oda. Nem hétre, nem városnézőnek, hanem úgy igazán, lakni. Ebben a fényben, ezek kövek között, ebben a narancsos-sós levegőben.

Felírtam egy cetlit: Barcelona. Tavasz. Fölragasztottam a hűtőre.

November meghozta a hideget és a rövid nappalokat. Vettem bérletet az uszodába. Minden reggel úsztam fél órát, az volt a legjobb kezdőnap, amit valaha ismertem. Vízben nem lehet agyalni, csak előre mozogni. Jó gyakorlat, mondhatni.

Néha, ritkán, eszembe jutott András. Vajon hol tart. Veronikával van-e? Jól vannak? Nem kívántam rosszat nekik, őszintén. Csak úgy gondoltam rá néha, mint egy régi fényképre felismered az arcokat, de már máshogy hat.

Decemberben Tamara meghívott szilveszterezni a barátaival. Alig akartam menni, végül igent mondtam. Új emberek, húsvéti hangulat, asztali nevetés, pezsgő. Éjfélkor, mikor mindenki ölelkezett, valami furcsát éreztem. Nem magányt, hanem valami könnyűséget. Mintha egy nehéz terhet letennék, amit már észre sem veszek, csak most csodálkozom rá, hogy könnyű lettem.

Január, február. Uszoda, olasz, könyvek, amiket halogattam. Kitisztítottam végre a felső polcot, kidobáltam a semmire sem jó cuccokat. Közöttük meglett a régi pléd. Az a bizonyos, amin András először aludt a kanapén. Kimostam akkor, elraktam. Most belepakoltam az adományos zsákba. Valaki másnak jól jöhet.

Ismét március. Pont egy év telt el azóta, hogy a kék sporttáskával csengetett.

Álltam az ablakban, kávéval a kezemben. Ugyanaz a piszkos hó, ugyanazok az ázott galambok a párkányon. Minden ugyanaz. Én meg egészen más.

Szombaton, dél körül hívott. Megjelent a neve a kijelzőn, összerándult valami bennem, de nem öröm volt és nem fájdalom. Inkább a megszokás visszhangja.

Felvettem.

Ilona szólt. Ugyanaz a hang, de közben idegen is. Én vagyok.

Látom.

Hogy vagy?

Jól. És te?

Pause.

Nem igazán jól. Találkozhatunk?

Gondolkodtam egy pillanatig.

Lehet. Hol?

Nálad?

Nem mondtam nyugodtan. Leszállok a ház elé. Húsz perc múlva ott vagyok.

Meglepődött. Hallatszott is.

Jól van felelte. Ott lent.

Letettem a telefont. Ittam a kávém. Felvettem a szürke kabátom, sál, csizma. Belenéztem az előszobatükörbe: Nő, világos kabátban, nyugodt. Felkészült.

Már ott állt a ház előtt. Öregebbnek látszott. Vagy én néztem más szemmel? Nem öltözött gondosan, soványabb is. Az a tipikus, zavarodott, reménykes keresés volt a szemében.

Szia mondta.

Szia.

Egy darabig egymás mellett lépegettünk, céltalanul.

Ilona kezdte. Szeretnék mondani valami fontosat.

Hadd halljam.

Rossz évem volt. Nagyon. Veronikával nem működött. Ő hagyott el, nem én. Az üzlet is ment a levesbe. Most se pénz, se társ. Érted?

Hallgattam.

Sokat gondoltam rád folytatta. Rájöttem, hogy hülye voltam. Volt valami igazi, és nem figyeltem rá. Hogy te vagy te vagy a legfontosabb ember az életemben.

András szólaltam meg.

Várj! Komolyan mondom. Szeretnék újra próbálkozni. Tényleg, mindent máshogy. Nagyon sokat változtam. Adj egy esélyt!

Egy régi gesztenyefához érkeztünk, a bimbók már kidugultak, mindjárt rügyek.

Megálltam.

Ő is. Egy darabig csak nézett rám.

Szebb vagy, mint tavaly voltál mondta halkan, mintegy meglepődve. Hogy lehet?

Elmosolyodtam.

Ilyen az élet.

Ilona, mondj valamit.

Ránéztem a kezére, ahogy szorította a kezem. Meleg, ismerős. Régen pontosan erre vágytam.

Aztán finoman kiszabadítottam a kezem.

András, szeretném, ha tényleg megértenéd. Ne sértődj meg, hanem értsd.

Jó.

Azt mondod, változtál. Elhiszem. Egy év tényleg hosszú idő. De nem rólad szól most. Hanem rólam.

Mi van veled?

Én is változtam. Csak másképp. Te elveszítettél valamit, most vissza akarod. Én találtam valamit, és azt nem akarom odaadni.

Valami feszült, kereső volt a szemében.

Mit találtál?

Magamat. Tudom, giccses, de tényleg így.

Ilona

Várj intettem csendesen. Nem vagyok rád mérges. Sosem illene már rád haragudni, ennyi év után. De tényleg tudnod kell: egész idő alatt tartalék reptér voltam neked.

Felemelte a kezét, de folytattam.

Ide jöttél, amikor rossz volt. Leszálltál, pihentél, tankoltál. Vártalak, fogadtalak, örültem. Te meg mindig felszálltál újra máshová, mert ott ragyogóbb volt, színesebb. Veronika a Liszt Ferenc reptér reflektorokkal. Én meg egy kis mező a Duna-parton. Megbízható, de nem főútvonal.

Ez nem igaz mondta halkan.

De az. És te is tudod. Ránéztem. De most már zárva van. Ez a reptér zárva. Nem bosszúból, hanem mert már nekem van életem. És abban nincs hely annak, aki csak akkor jön, ha nincs már más.

És mi van, ha most nem azért jöttem, mert nincs más, hanem mert téged akarlak?

Sokáig néztem. Akkor is éreztem, tényleg őszinte.

Lehet feleltem végül. De ezt már nem tudom leellenőrizni. Mert aki voltam, az az Ilona, aki mindig hitt, és mindig hagyott helyet, már nincs. És aki most vagyok, az már máshogy él.

Lépett volna.

Ilona, hadd próbáljam meg!

Nem lehet mondtam nyugodtan, minden teátrális gesztus nélkül. Nem rosszindulatból. Nem büntetésből. Hanem mert túl jól tudom, mit jelent ez. Túl jól ismerem.

A bejáratnál álltunk. Ugyanaz az utca, ugyanaz a ház csak az év telt el, és én változtam meg.

Még egy teára sem hívsz fel? kérdezte szomorúan.

Nem.

Miért?

Mert a kakukkfüves tea már valami más lenne. Az már kezdet. És most nincs kezdet.

Lehajtotta a fejét. Aztán felnézett.

Boldog vagy? kérdezte halkan, szemrehányás nélkül.

Gondolkodtam. Mint annak idején Tamaránál a kávézóban. Tényleg magamban.

Igen mondtam. Most, ebben a pillanatban, igen.

Ez jó mondta. És, hiszem, őszintén mondta.

Néhány másodperc csönd.

Néha hívj fel, csak úgy, beszélgetni.

Megráztam a fejem.

Nem kell. Tényleg nem kell. Legyen mindkettőnknek saját.

Bólintott. Lassan, úgy, mintha valamit elfogadna, amit nehéz elfogadni.

Barcelonát mondtál?

Aha.

Szép város.

Tudom feleltem. Bár sosem jártam ott. De tudom.

Elindult, nem nézett vissza. Álltam és figyeltem, míg eltűnik a sarkon. Harminc éve ismertem azt a férfit. Régebb óta szerettem, mint ahogy magamat. Most pedig útjára engedtem nem fájdalommal, hanem valamiféle nyugalommal.

Kellett neki is repülni. Én meg végre elindultam magam felé.

Felmentem a lépcsőn a lakásomba. Saját kulcs, saját ajtó. Bent kávé és lenfüggöny illat, a márciusi nap ott feküdt a kanapémon, ami új helyre került.

Bementem a konyhába. Feltettem a teavizet. Nem kakukkfű most, hanem menta. Új szokás, az enyém.

Levették a hűtőről a cetlit a két szóval.

Barcelona. Tavasz.

Néztem. Fogtam egy tollat, hozzáírtam: Április.

Április már nincs messze.

A reptér zárva. A torony kialudt. Én meg végre felszállok egyedül.

***

Persze, nem egy pillanat műve volt idáig eljutni. Meg egy év telt el, mire elértem ezt a lépcsőházat és ezt a beszélgetést. Egy év, amely napról napra változtatott meg apránként, szinte észrevétlenül, de biztosan.

Mikor András azzal a kék sporttáskával ment el azon a júliusi estén, agyban felfogtam, de belül még mindig nem hittem el teljesen, hogy ez most más lesz. Vagy ugyanaz lesz. Hogy megint az leszek, aki marad.

Az első napok teljesen rutinból mentek. Felkelni, dolgozni, hazajönni. Megszokni, hogy csak magamra főzök, furcsa volt. Nem kellett annyi étel, mégis maradt. Elpakoltam az ő bögréjét. A nagy, kék, letört peremű bögrét ott felejtette. Vagy direkt hagyta ott, ki tudja.

Betettem a szekrénybe. Nem dobtam ki. Csak nem akartam látni.

Ötödik napon anyám hívott. Ő vidéken lakott, minden vasárnap beszéltünk, most szerdán csengett.

Ilonám, minden rendben? kérdezte bevezetés nélkül. Anyámnak mindig radarra volt ráhangolva, ha valami nem stimmelt.

Persze, minden oké.

De a hangod nem olyan.

Csak fáradt vagyok.

A munka?

A munka

Szünet.

Ő elment? kérdezte anyám.

Majdnem elnevettem magam. Az örökös radar.

Honnan tudod?

Ilonám, az anyád vagyok. Tudom. Hogy vagy?

Megleszek, anyu. Nem túl jó, de normális.

El akarsz jönni hozzám?

Nem, most nem. Most itthon kell lennem.

Jó, csak ne hallgass. Ha baj van, hívj.

Szólok.

Nem kellett hívnom. Csak üresség volt, fáradtság, egy különleges magány, amikor tudod, hogy te választod, de mégis nehéz. De nem kétségbeesés. És nem az, hogy visszavágyjak.

Valahol mélyen mindig tudtam, hogy ez lesz egyszer. Mindig tudtam, hogy Veronika nem múlt, hanem másik világ. Csak nem akartam tudni.

Július végén fodrászhoz mentem. Ugyanaz a fodrász, már tíz éve, Márta, szép csöndes nő. Csak rám nézett, és nem kérdezett semmit.

Mit szeretnél?

Rövidebbre mondtam. Sokkal rövidebbre.

Kicsit felemelte a szemöldökét.

Mennyivel?

Vállig. És világosabb színt, fessük be.

Két óra múlva más nőként jöttem ki. Nem teljesen más, de valami egészen más érzés. Mintha a hajammal együtt vágtam volna le valamit, amit rég le kellett volna.

Kint a lépcsőház előtt szól rám az egyik szomszéd néni, Rózsa néni, kb. hetven lehet, mindent és mindenkit ismer:

Ilona, milyen szép lettél, egészen más ember lettél!

Megvágattam a hajam, Rózsa néni.

Látom. Tíz évet fiatalodtál!

Na ne

Komolyan mondom! Ilyen a nő: ha változtat magán, akkor történik valami. Vagy jó, vagy rossz, de valami biztos.

Mindkettő mondtam.

Akárhogy is, fő, hogy történik valami! mondta elégedetten.

Okos asszony ez a Rózsa néni.

Augusztus forró volt. Évek után először rendes, hosszú szabadságot vettem ki, két hetet. Nem mentem sehová. Otthon voltam, olvastam, bejártam a várost. Felfedeztem helyeket, ahol sosem jártam: a Füvészkertet például. Mellette már ezerszer elmentem, de sose néztem be. Most bementem. Jó volt: csend, zöld, föld- és virágillat amiknek nevét sem tudtam. Ültem a padon, olvastam, néha csak figyeltem, ahogy a nap kiszűrődik a leveleken keresztül.

Ez lenne az élet, gondoltam. Leülni, csak nézni. Ez nem unatkozás, ez maga az élet.

Egyik ilyen delelőtt egy nő leült mellém. Kicsit idősebb nálam, kérdezte, zavar-e, ha ideül, mert minden pad foglalt. Nem zavart. Leült, ő is olvasott. Csöndben olvastunk, szó nélkül teljesen természetes, jó érzés volt.

Aztán egyszer becsukta a könyvet.

Jó hely, igaz?

Nagyon mondtam. Kár, hogy eddig sosem jöttem.

Mindennap kijövök. Már megszokás mondta. Katalinnak hívnak.

Ilona.

Beszélgettünk egy kicsit, kiderült, nyugdíjas történelemtanár, egyedül él, gyerekei felnőttek, elszóródtak. Jól beszélő, könnyed nő, panaszkodás vagy áldozatszerep nélkül. Egyszerűen tudott élni a maga örömében.

Példa volt. Így kell.

Párszor még találkoztunk, de barátság nem lett belőle viszont jó tudni, hogy van valaki, akivel nem kellemetlen csöndben ülni egy padon.

Szeptember jött az iskolakezdéssel és az első őszszaggal: sülő alma, csípős reggel. Mindig szerettem szeptembert: frissnek tűnik, mintha kezdődne valami, pedig hivatalosan nem indul semmi.

Ekkor toltam át a bútorokat. Egy péntek este hazaérve csak néztem a szobát, és hirtelen világossá vált: a kanapé, könyvespolc, a karosszék mind rossz helyen vannak. Kézbe vettem, megemeltem mindet. Egyedül. A kanapé nehéz volt, csodálkoztam, hogy mennyire. De végül új elrendezés lett sokkal jobb.

Megálltam középen, néztem. Jobb lett. Jobban lélegzik a szoba.

Az ablaknál Andrásra gondoltam. De nem érzékenyülten csak azon, hogy merre lehet, összejött-e a dolog Veronikával. Mintha azt akarnám, hogy sikerüljön nekik se nem nagyvonalúságból, hanem mert a harag már sok erőt elvett, és most másra kellettek az energiák.

Októbertől kezdtem az olaszt. Nyolcan voltunk egy csoportban: fiatal srác, aki Rómában akar tanulni, egy Tamara-korú asszony, aki az olasz filmekbe szerelmesedett, hozzám hasonló korú, harsány nevetős nő: Zsuzsanna. Jóban lettünk. Néha moziba jártunk, vagy kiállításra. Volt energiája, neveket mondott ki gondolkodás nélkül.

Egy kávézóban egyszer megkérdezte:

Ilona, te miért tanulsz olaszul?

Barcelonába akarok menni feleltem.

Ő jóízűt nevetett.

Ott spanyolul beszélnek!

Tudom, de szebb az olasz.

Vaslogika! Zsuzsa nevetett.

Ezekből a találkozókból sok erőm lett. Kiderült, hogy ha az ember nem zárkózik be, adódnak új emberek és dolgok is az életében.

November, december, január. És persze az uszoda, a könyvek, olasz. Januárban a kezembe akadt egy régi naplóm. Fiatalon írtam, mindig büszke voltam rá, hogy nekem nem kell napló, elég felnőtt vagyok. Most olvasgattam: ismerős voltam, de mégis idegen. Az a lány akkor mindent akart, mindenbe belefélt, rengeteg dolgotól félt. Vajon mit szólna, ha tudná, hogy egyszer így alakul minden?

Beírtam a legvégére egy mondatot: Rendben vagy. Megoldottad.

Visszatettem a polcra.

Február korai olvadást hozott. Olvadt a hó, pocsolyák, sós tavaszi szag, még február, de már egészen igénytelenül jó. Sokat sétáltam, körbe-körbe. Rábukkantam egy kis könyvesboltra, amit sosem vettem észre. Bementem. Könyvszag, alacsony polcok, pult mögött egy öreg könyvárus bóbiskolt. Vettem három könyvet: egyet Barcelonáról, egy művészetről, egy regényt, csak mert szép volt a borítója.

A könyvárus felébredt, mikor fizettem.

Jó választás, főleg ez mutatott a regényre.

Olvasta?

Régen, de jó könyv. Arról, hogyan változik az ember.

Most pont aktuális mondtam.

Az mindig aktuális biccentett.

A barcelonai útikönyvet kiolvastam egy hét alatt. Hosszan néztem a fotókat. Terek, piacok, tengerpart, macskák az ablakban, barna kövek, levegő, ami narancsos és sós. Elkezdtem szervezni az utat rendesen. Dátum, jegy, szállás: egy olcsó, de jó kis lakás a belvárosban, belső udvarral. Jegyet vettem repülőre. Amikor az email jött, hogy minden le van foglalva, igazi, tiszta örömöt éreztem lassan, ahogy már régóta nem.

Ez az én utam lesz. Egyedül, de tényleg az enyém. Először az életben nem valakivel, nem csak úgy, hanem mert így akarom.

Tamara, mikor megtudta, megölelt.

Ez végre helyes mondta. Ez az igazi.

Jössz velem? kérdeztem.

Most nem. Most menned kell. Egyedül. Ez a te utad.

Tamara mindig bölcs volt.

Március elején felhívtam anyámat, elmeséltem Barcelonát. Először kicsit aggódott: egyedül, ilyen messzire? Mi lesz, ha…?

Anyu, ötvenegy vagyok.

Tudom. Én szültelek.

Akkor tudod, hogy megoldom.

Szünet.

Megoldod felelte. Mindig megoldottad. Csak fotózz sokat. És hívj, ahogy leszálltál.

Hívok, ígérem.

Ez az igazi élet, gondoltam később. Nincsenek nagy események, nincs dráma. Csak: megveszed a jegyet, felhívod anyádat, fotózol sokat. És ebben a mindennapiban ott minden, amit sokáig nem voltam képes értékelni.

Páros kapcsolat ötven fölött már nem arról szól, hogy valakit szerezni vagy elcsípni. Arról, hogy az ember magát választja minden áldott nap. Nem azért, mert nincs már szüksége másra, hanem mert felismeri: ha nincs mit adni, nincs értelme adni. Szeretni csak úgy lehet, ha magad is éled a saját életed.

Én pedig sokáig más várakozásának éltem. Minden reggel azzal kezdtem: mikor jön végre, mikor marad végre nálam, mikor választ engem. S közben az élet ment, én meg vártam az engedélyt, hogy elindulhatok.

Senki nem ad engedélyt. Magadnak kell adni.

Ez lassan hullámzott be, mint a tavaszi meleg, ami előbb csak alig érződik, aztán már észre sem veszed, mennyivel jobb lett.

A kapcsolati pszichológia végül is ennyi: nem tudod a másikat megváltoztatni. Csak azt döntheted el, mit fogadsz el, mit engedsz be, és mit nem.

Én becsuktam az ajtót. Nem haraggal, nem csapva csak bezártam. Ami a márciusi ház előtt történt, csak a végső mozdulat volt egy régi döntéshez.

Mikor András hívott azon a szombaton, épp szekrényt pakoltam, lomtalanítottam. Ránéztem a számra, nem ugrottam fel, csak megnéztem, és felvettem.

A sétánk, a beszélgetés, a tartalék reptér története mindezt már elmondtam. De volt még valami.

Amíg sétáltunk, figyeltem az arcát és éreztem, mennyire jó ember. Nem rossz, nem kegyetlen csak gyenge Veronika mellett. Beleszeretett a tűzbe, amitől mindig égett, de mégis vonzotta. Ez nem bűn, hanem karakter. És azt nem lehet átírni.

Maga is tudta. Csak most nagyon szerette volna, ha más lenne minden.

A legnehezebb nem nemet mondani volt, hanem nemet mondani sajnálat nélkül. Mert sajnáltam. Emberként, nőként, úgy, ahogy egy régóta ismert, szinte családtagot csak lehet.

De együttérezni és újra beengedni nem egy és ugyanaz.

Most sajnáltam, de nemet mondtam.

Talán ez a női bölcsesség. Nem kőszív, hanem az a képesség, hogy érezzél, de közben nem oldódsz fel a másik gondjában.

Régen, ha sajnáltam, automatikusan ajtót nyitottam, teát főztem, és ott voltam. Most már nem. Most már melletted tudok állni, de nem költözöm bele a te fájdalmadba.

Lassan elment. Néztem, ahogy sétál. Most már találja meg a maga örömét ne Veronikában, ne bennem. Ráér még, ötvenhárom, nem a világ vége.

Felsétáltam a negyedikre. Jólesett hallani a saját lélegzetem. Az ajtóm, a lakásom, a fények, a függöny. A cetli a hűtőn: három szó.

A konyhában teát főztem, mentát. Ráírtam Tamarának: Itt volt. Minden oké.

Egy percen belül jött a válasz: Sejtettem. Büszke vagyok rád.

Aztán írtam Zsuzsának: Holnap mozi?

Egyből jött a válasz: Végre! Mikor, hova?

Mosolyogtam. Megöntöztem a mentát, levettem a polcról a barcelonai útikönyvet. Áprilisig már kevesebb, mint egy hónap.

A reptér zárva. Fények kialudtak. Az irányítótorony már nem fogad más gépeket.

Az áprilisi járat az enyém. Egyetlen utasa vagyok.

Az, aki sokáig csak mások után jött, aki mindig csak várt, hogy majd azok elmennek, aztán jöhetek én. Most meg nem vár már. Megvette a jegyet, beállt a sorba és repül.

Úgy hívják: Ilona. Ötvenegy éves. És Barcelona várja.

***

A vízforraló sípolt. Beletettem a mentát, pár percig vártam, kitöltöttem a saját bögrémbe nem a kék, letöredezett szélűbe, hanem a fehérbe, amit decemberben vettem. Letisztult, könnyű, jó kézbe fogni.

Leültem az ablakhoz. Kint március, de más: kevesebb kosz, több napfény. A galambok átmelegedtek, elnyújtóztak. Egy fiatalabb nő babakocsival telefonált és közben kacagott az utcán.

Ott ültem, mentateával, és arra gondoltam: ennyi. Ez egy szerelmes történet. Vagy inkább az, ami a szerelem után jön. Hogy mennyi ideig lehet rosszul szeretni valakit, és mennyi idő újra élni, aztán hogyan lesz ebből valami egészen más és jó.

Hogyan lehet túlélni egy szakítást? Feltoltam a bútort. Vettem új függönyt. Feliratkoztam olaszra. Jártam úszni. Felfedeztem könyvesboltokat. Engedélyeztem magamnak, hogy ne várjak.

Nem várni.

Ez a legbonyolultabb, legegyszerűbb dolog: nem várni valakire. Hanem a jelenben élni.

Megbocsátani vagy elfelejteni? Nem kérdezte senki, de sokat gondolkodtam rajta. Megbocsátani. Nem azért, mert kell vagy illik. Hanem mert a harag fárasztó, én pedig könnyű akarok lenni. Megbocsátani, nem felejteni. Emlékezni, de nem cipelni.

Ez nem ugyanaz.

Megittam a teát. Bepakoltam a mosogatóba, bekapcsoltam a gépet. Letelepedtem a kanapén, kinyitottam a laptopot. Éppen az áprilisi barcelonai repülőjegy visszaigazoló oldala volt fölhúzva.

Csak néztem és mosolyogtam. Magamban.

Már csak egy hónap. Egy hónap, és ott vagyok: ahol narancsos a levegő, a macskák szieszta közben nézegetik a járókelőket. Ahol lassan lehet menni, valami jóval ülni a padon, és nem kell aggódni semmin.

Családi értékek, gondoltam. Sokan mondják ezt, de mindenkinek más jelenti. Nekem most azt, hogy magamban találom meg az egész családom. Amíg belül nincs rend, kívül hiába keresem.

Vártam. Most már nem várok.

A telefonom rezgett. Zsuzsa írt: filmcím és idő. Válaszoltam: Szuper, találkozunk!

Felálltam, a tükör elé. Hétköznapi ruhás nő, kicsit kócos haj, szeme tele valamivel, ami hát, nem boldogság, inkább mély, csendes nyugalom. Ami kitart.

Bólintottam a tükörképemnek.

Ma mozi Zsuzsával. Holnap olasz. Holnapután úszás. Egy hónap és Barcelona.

Az élet megy tovább. Az enyém. Nem másé, nem egy másik út között, hanem végre az én igazi, élő életem.

A reptér zárva.

Valahol odafenn, a márciusi felhők felett, már majdnem áprilisi illattal, repül a saját gépem.

Én meg repülök.

És azon az estén, mozizás és Zsuzsa-kávé után, gondolkodó vita után, este hazaérve eszembe jutott: a kék bögre még mindig a szekrényben van. A letört fülű, az övé. Kivágtam? Nem. Csak letettem a sajátom mellé. Nem emlék, nem szimbólum, csak bögrének. A dolgok csak dolgok.

Aztán lefeküdtem. Olvastam még egy kicsit, a könyvet, amit abban a kis könyvesben vettem. Arról, ahogy egy ember változik. Így történik nem egy pillanat alatt, hanem nap nap után, amíg rájössz: te már más vagy.

Eloltottam a villanyt.

Kint finoman esett a márciusi eső. Nem szomorú, csak csendes.

Feküdtem a sötétben, hallgattam. Békés lett minden. Nem üres, nem magányos, hanem békés, ahogy akkor van, ha minden rendben a helyén.

Holnap olasz, tanár megint énekeltet. Én is fogok énekelni, hangosan, szemrebbenés nélkül.

Holnapután úszás. Semmit nem gondolni, csak úszni.

Egy hónap és Barcelona.

Most pedig ez az eső. És ez a jó sötétség.

Lehunytam a szemem.

És az utolsó pillanatban, elalvás előtt, tisztán elképzeltem: egy csendes belső udvar, reggeli, áprilisi nap, vöröses macska az ablakban. Én, kávéval a kezemben nézem. Ő néz vissza rám. Mindketten elégedettek.

A tartalék reptér zárva.

A kifutópálya nyitva.

Rate article
News 24 Justall
Tartalék repülőtér – Vészhelyzeti leszállóhely a biztonságos magyar égboltért