Miután annak idején beszélgettem azzal a kislánnyal, aki örökbefogadott gyermekként került családba, megéreztem, hogy a dolgok nem olyan egyszerűek, mint ahogy kívülről látszanak.
Mellettem egy padon ült egy öt éves kislány, aki a lábával rugdalózva mesélt a sorsáról:
Az apukámat sosem láttam, mert elhagyott engem és édesanyámat, amikor még egészen kicsi voltam. Anyám egy évvel ezelőtt halt meg. A felnőttek akkor azt mondták, hogy elhunyt.
A kislány a szemembe nézett, aztán folytatta:
Azután, hogy eltemettük anyámat, Iza néném, aki anyám nővére volt, odaköltözött hozzánk. Azt mondták nekem, hogy nagy jóság tőle, hogy nem adott be az intézetbe. Megmagyarázták, hogy Iza néni mostantól a gyámom és vele fogok lakni.
Elhallgatott egy pillanatra, majd a pad alá nézve tovább mondta:
Miután beköltöztem, Iza néni elkezdett rendet rakni a házunkban: minden anyám régi holmiját egy sarokba gyűjtötte, és kidobni készült őket. Sírni kezdtem és kértem, ne tegye, végül engedte, hogy megtartsam őket. Most abban a sarokban alszom. Este lefekszem anyám ruhái közé, ott olyan meleg van, mintha ő még mindig mellettem volna.
Minden reggel Iza néni ad valamit enni. Nem főz túl jól, anyám sokkal jobb szakács volt, de Iza néni mindig rám parancsol, hogy egyem meg, amit főzött. Nem szeretném megbántani, ezért mindent elfogyasztok, amit elém tesz. Tudom, hogy igyekszik, és nem az ő hibája, hogy nem tud úgy főzni, mint anya. Aztán elküld csavarogni, és csak akkor mehetek haza, ha kezd besötétedni. Iza néni nagyon, nagyon kedves!
Nagyon szeret dicsekedni a többi nénikének velem. Én nem ismerem őket, de gyakran bejönnek hozzánk vendégségbe. Iza néni velük teázik, vidám történeteket mesél, szép szavakat mond nekem is és nekik is, és mindig megkínál minket sütivel, cukorkával.
A kislány egy mély sóhajtással folytatta:
Én csak édességet tudnék enni egész nap. Iza néni még sose szidott meg semmiért, mindig kedves velem. Egyszer még egy babával is megajándékozott. Igaz, a baba kicsit beteg: az egyik lába nyomorék, és egy szeme majdnem mindig félre áll. Az én anyám sose adott nekem beteg babát.
A kislány ekkor leugrott a padról, és elkezdett egy lábon ugrálni:
Most mennem kell, mert Iza néni mondta, hogy ma jönnek a nénikék, és előtte szépen fel kell öltöznöm. Azt ígérte, ha ügyes leszek, kapok egy finom kalácsot is. Viszontlátásra!
Elrohant, hogy elvégezze a rábízott dolgokat. Én pedig sokáig ültem ott, töprengve a jó Iza nénin. Vajon miért fontos neki, hogy mindenki nagylelkűnek lássa? Lehet-e valódi jóság az, ha valaki hagyja, hogy egy árván maradt gyerek a földön, halott anyja ruhái közt aludjon?
