Egy egész évet töltöttünk azzal, hogy pénzt adjunk a gyerekeknek, hogy fizessék vissza a hitelt! Többé semmi pluszpénzt nem adok!
A férjemmel egy fiunk van, aki már felnőtt és saját családja is van. Mi már nagyszülők lettünk.
Én a szocializmusban nőttem fel, harmincévesen mentem férjhez abban az időben ez már “vénlánynak” számított. Természetes volt, hogy mindenki elvárta a gyerekeket rögtön az esküvő után. Gyermektelennek lenni akkoriban majdnem olyan volt, mintha leprás lettél volna.
Végül lett egy fiunk, és úgy döntöttünk, ez éppen elég. Mint értelmiségiek tudtuk, mennyi pénz kell ahhoz, hogy gyereket neveljünk, és minél több a gyerek, annál inkább nőnek a kiadások.
Nem ok nélkül határoztuk el, hogy egy gyereknél többet nem vállalunk. Így sikerült is felnevelni a fiunkat, jó iskolákba járathattuk, és a saját életünket is rendbe tehettük.
A fiunk egészen másképp gondolkodott. Alig házasodtak meg a felesége, Tímea, máris várandós lett, megszületett az unokánk. A fiatal párnak nem volt saját lakása, ezért hitelt vettek fel. Valahogy fizették a törlesztőt minden hónapban. Aztán egyszer csak kiderült, hogy Tímea újra terhes. Természetesen megkérdeztem, hogyan tervezik két gyerek mellett az albérlet törlesztését. Megsértődtek, és azt mondták, megoldják. Mondtam is, ha képesek rá, csak csinálják.
Sokáig el is voltak magukban. De végül Tímea már nem tudott dolgozni, a fiamat meg elbocsátották. Mit tehettek volna? Úgy döntöttek, beköltöznek hozzánk a lakásunkba, amit addig albérletbe adtunk. A férjem azt mondta, segítünk nekik kifizetni a törlesztőt. Így hát egy egész évig mi fizettük a hitelüket abban a hitben, hogy ezzel segítünk rajtuk. Hittük, nagyszerű dolgot teszünk.
Nemrég azonban kiderült, a hitelük hat hónapos elmaradásban van, nem lett befizetve! Hová tűnt a pénz? A férjem dühös, mondja is, hogy ebbe már teljesen belefáradt. Engem meg teljesen sokkolt. Nem is tudom, mit mondhatnék vagy tegyek. Mi segítettük őket, de ők a mi hátunkon élősködtek, és közben csak kényelmesen hátradőltek. Mit lehet ilyenkor tenni?
Néha a túl sok segítség sem visz előrébb mindenki a saját kárán tanulja meg, hogy a felelősségvállalás az élet alapja. Az élet megtanított, hogy igazán csak akkor fejlődünk, ha saját erőnkből próbálunk boldogulni, akármilyen nehéz is legyen.
