Hazafelé tartottam a nyaralás után, s a hosszú út miatt úgy döntöttem, jegyet veszek a vonaton egy fülkében.
A felső polcra kaptam helyet, de nem volt fontos; úgyis egész utat álmodni akartam. Társaim egy anya és négyéves fia voltak. Azt hittem, kisfiú zajos lesz, de csendben kuporgott, mint egy álom-kulcs a polc sarkában. Miután a fiam elaludt, én és útitársam csendben beszélgettünk, kortyolgattuk a teát, majd álomba merültünk mind.
Reggel furcsa kopogásra ébredtem. Két rendőr lépett be a fülkébe. Látta a gyermeket? Itt van, a polcon, elsőként, alszik mutattam. Ott kuporgott egy kisfiú, mintha fagyott lenne, s kicsit mozdult, mintha az erdőben álmodna. Kénytelenek vagyunk pár kérdést feltenni.
Kiderült, az útitársam, Szabó Annamária, tegnap este túl sok pálinkát ivott. Leszállt a rossz állomásnál, Kőbányán, aztán reggelre rájött: elveszett a fia. Azonnal riadt rendőrök kutatták végig a szerelvényt. Annamária csak részeg volt, s elfelejtette, hogy a fiát, Barnabást, ott hagyta a fülkében.
Ijesztő belegondolni, miféle anyák álmodnak ilyen elfelejtős álmokat, ahol minden kicsúszik a kezükből. Mázli, hogy Barnabás egész éjjel békésen aludt, és nem mentek el valami elfeledett, árnyékos magyar faluba, ahol az álomban eltévedhetett volna a kisfiú az erdőben.
Hogy végül mi lett Barnabás sorsa, nem tudom; csak remélni tudom, hogy Annamáriát nem hagyták büntetlenül, még ha a büntetés, a bírság mondjuk húszezer forint nem is ébreszti rá a valódi álmokra egy elkényeztetett gyermek anyját.
