Az egyetlen dolog, amit az édesapámhoz társítok, azok a veszekedések, kiabálások, állandó konfliktusok. Mindig nagy szegénységben éltünk. Anyukám késő estig dolgozott, hogy megkeresse a kenyerünket, míg apám csak újabb okokat keresett a veszekedésre. Egy nap elmentünk a vásárcsarnokba, hogy zöldséget vásároljunk. Az árus viccelődött anyámmal, mi pedig nevettünk. Az apám kőarcot vágott, és egy szót sem szólt.
Otthon aztán kitört a botrány. Olyan hangosan ordított, hogy az egész környék hallotta. Később meg is ütötte anyámat. Egy másik eset is történt: apám egyik kollégája tréfásan megjegyezte, hogy egyáltalán nem hasonlítok az apámra, sokkal inkább az anyámra, és tőle örököltem mindent, míg apámtól semmit. Akkor tizenkét éves voltam. Apám végül elhagyta a családot, azzal vádolva anyámat, hogy elkényeztetett engem.
Azóta alig maradt pénzünk, még az ételre is nehezen futotta. Apám nem fizetett gyerektartást, anyám pedig nem akart bíróságra menni, így egyedül kellett boldogulnia. Anyukám új állást keresett. Miközben a tanulásra koncentráltam, mindent megtettem, hogy bekerüljek az egyetemre. Később sikerült munkát találnom.
Végül férjhez mentem, és végre tudtam segíteni anyukámnak. Nemrég kaptam egy üzenetet. Apám írt nekem, hogy szeretne újra kapcsolatba lépni velem. Nem tudom, mit tegyek. Néhányan azt tanácsolják, találkozzam és beszéljek vele. Őszintén szólva, nem érzem késztetést, hogy megtegyem ezt. Az elhagyás pillanata még mindig élénken él bennem. Ő már idegen számomra, semmilyen kellemes emlék nem köt hozzá. Egyelőre nem mondtam el anyámnak, hogy apám írt nekem. Fogalmam sincs, hogyan döntsek…
