Képzeld el, mennyire szerencsésnek érzem magam, mert mindig is célorientált voltam. Huszonöt éves koromra sikerült összespórolnom annyit, hogy saját lakásom legyen Budapesten.
Mindezt teljesen egyedül értem el, sem anyu, sem apu, sem más rokon nem segített mindent magamnak köszönhetek. Amikor megismertem azt a férfit, akibe beleszerettem, annyira őszinte vagy talán kicsit hibbant voltam, hogy elmondtam neki, van saját lakásom.
Viszont egyértelműen közöltem vele, hogy nem szándékozom nála lakni, inkább úgy gondoltam, ő majd keres nekünk albérletet, én pedig kiadom a sajátomat, hogy takarékoskodhassak egy autóra.
Ő simán belement ebbe, mondta is, hogy hamarosan össze tud gyűjteni annyit, hogy tudjuk fizetni az albérletet, és együtt tudunk majd élni. Na, telt-múlt az idő, és hat hónap múlva egyszer csak megjelent nálam egy bőrönddel.
Azt mondta, nincs munkája, és nincs pénze gyakorlatilag le volt égve, ahogy mondani szoktuk. Arra kért, hogy egy ideig hadd lakjon nálam. Hát, szerencsére neki vannak szülei Én viszont nem engedtem be magamhoz, mert úgy éreztem, csak ki akart használni, hogy élősködhessen rajtam. Semmi másról nem volt szó. Úgyhogy végül szakítottam vele.
