Az öregedés nem olyasmi, ami ellen harcolnunk kellene – ez olyasmi, amit tisztelettel és megbecsüléssel kell fogadnunk.

Öregedni nem valami olyan, amitől félni kellene inkább valami, amit meg kell tisztelni.
Az évek múlása nem vesz el a szépségemből, az értékemből, vagy a ragyogásomból. Sőt, ha valami változik, az csak az, hogy mindezek még inkább felszínre kerülnek. Ahogy telik az idő, rétegről rétegre lehullnak mások elvárásai, és lassan előbukkan, hogy ki is vagyok valójában az ember, aki túlmutat a világ zaján.
Az idő nem vesz el belőlem inkább megtisztít. Lekerekíti a sarkaimat, melyekre már nincsen szükségem, és megerősíti bennem mindazt, ami igazán számít. Megtanít arra, hogy elengedjem mindazt, aminek sosem kellett volna a vállamon lennie az állandó megfelelni vágyást, hogy mindenhol otthon legyek, hogy mindenkinek megfeleljek, mindenkinek mindent nyújtsak.
És pont ebben az elengedésben történik valami nagyon erős.
Sokkal inkább azzá válok, aki valójában vagyok.
Az arcomon megjelenő ráncok nem a múló ifjúság jelei inkább a nevetések, szomorúságok, bátorságok és a szeretet térképe. Az ősz hajszálaim nem a szín elvesztését jelentik, hanem koronát azokból a tapasztalatokból, amiket átéltem; bizonyíték mindazokra a harcokra, amelyeket megvívtam, és azokra a pillanatokra, amelyeket nagyra értékeltem.
Az életkorral jön a tisztánlátás.
Jobban szeretek.
Őszintébben beszélek.
Erősebben kapaszkodom abba, ami igazán fontos, és lazán engedem el, ami nem számít.
Az öregedés nem kisebbít engem.
Mélységet ad. Bölcsebbé tesz. Teljesebbé.
Ezért minden új évet ne félelemmel, hanem hálával fogadok a megszerzett bölcsességért, a megtalált erőért, és az egyedülálló emberért, akivé folyamatosan válok.