Figyelj, mesélek egy jó sztorit! Képzeld el, nemrég vettünk egy tök modern kis lakást a feleségemmel Budapesten, valami újonnan épülő környéken, ahol még a vakolat se száradt meg rendesen. Nyakunkba húztunk egy frankó nagy lakáshitelt is, ahogy annak lennie kell. Erre persze rögtön jött a nagymamám tudod, ő mindig mindent jobban tud , és elkezdte fújni a magáét: Hát, ezt a lakást fel kell szentelni, hát hogy másképp? Senki nem lakott még benne, meg áldás nélkül ki tudja, mi történik velünk! mondta nagy szigorúan.
Anyám is persze beszállt: Á, igazad van, mama, áldás nélkül egy tapodtat sem élünk ebben a lakásban! Boldogságot, örömöt, szerencsét akarunk ide! Úgyhogy végül, bár nem volt hozzá sok kedvünk, nem bírtunk ellenállni a női front nyomásának, és megbeszéltük, hogy hívunk egy atyát, megtartjuk a lakásszentelést.
Jött is a nagy nap, délután csöng a kapucsengő, hát ott áll az atya: tiszta fehér haj, nagy bozontos szakáll, egy vaskos aranykereszt lóg a nyakában, egyik kezében füstölő, másikban meg egy jócskán megviselt táska. Odaadott mindenkinek egy-egy gyertyát, aztán elkezdte mondani, hogy mit hogyan kell.
A gyermekeim, mondta patetikus hangon, gyújtsátok meg a gyertyát, és szépen kövessetek engem! Hát, mi fegyelmezetten beálltunk a sorba, mint a hittanosok de ahogy apám megpróbálta meggyújtani azt a fránya gyertyát, az sehogy sem akart meggyulladni: füstölt, sercegett, de égni? Na azt már nem! Próbáltuk vagy ötször, sehogy sem ment.
Az atya csak nézett, nézett, aztán hirtelen összeszedte a cuccait, bevágta a táskájába, s rémült hangon mondta: Meneküljenek, meneküljenek innen, valami gonosz dolog van itt! Az arca is sápadt lett, úgy sietett el, azt sem nézte merre jár!
Ott álltunk bután, néztük egymást, a feleségem valahogy csak ennyit tudott kinyögni: Hát, ez nem akármi atya volt, de ez a gyertya is valami különös… Nézd már, most meg teljesen normálisan ég!
Anyám próbált oldani a helyzeten: Á, biztos csak nem volt jó hangulatban az atya, azért nem ment a rituálé!
Én már csak viccelődni tudtam: Jól mond, de a végén elszalad. Lehet, hogy ott, ahová megy, nincs wifi! mondtam nevetve, hogy valami pozitívat is próbáljak keresni ebben a fura szituban. Ráadásul, hova is tudnánk menni? Most már tizenöt évig biztosan mi leszünk ennek a lakásnak a rabjai minden csekkel együtt! kacsintottam rá mindenkire.
Erre a nagyi csak annyit kérdezett: Maradunk itt, vagy szerzünk egy másik papot? És ezzel visszahozott minket a földre, hogy valamit ki kell találnunk, nehogy megmaradjunk ebben a se íze, se bűze helyzetben.
