El szeretném mesélni azt a felismerést, ami csak késő öregkoromban hasított belém. Sajnos, rájöttem néhány nagyon kellemetlen igazságra de jobb később, mint soha.
Most már tudom, miért élek egyedül hetvenéves fejjel, itt, egy csendes budapesti panelban. A gyerekeim tíz éve egy szót sem szólnak hozzám, az unokáim pedig azt sem tudják, hogy létezem. Vajon hol rontottam el?
Csak most, idős koromra ismertem fel, hogy rosszul éltem az életemet, s rengeteg olyan dolgot tettem, amit mostanra mélységesen megbántam. De hát már nem lehet visszapörgetni az idő kerekét!
Mindig ostobának tartottam a gyerekeimet. Meg akartam tanítani őket, irányt mutattam, és kerek perec elmondtam, hogyan kell helyesen élniük. Ha valami nem sikerült nekik, sértően szembesítettem őket a hibáikkal, s mindig elhangzott a kedvenc mondatom: Ugye, megmondtam neked, ha hallgattál volna anyádra, most minden másképp lenne.
Folyton beleütöttem az orrom az életükbe, mindenbe beleszóltam. Úgy éreztem, nélkülem semmit nem képesek megoldani. Még vendégségben, a rokonok előtt is képes voltam durva megjegyzéseket tenni rájuk.
Idővel a gyerekeim teljesen eltávolodtak tőlem, és ma már teljesen idegenek vagyunk. Sőt, még arról sem tájékoztattak, hogy megszületett a kisunokám, ezt is csak egy távoli ismerőstől hallottam.
Próbáltam keresni őket telefonáltam, írtam, könyörögtem , de hiába. Végül csak ennyit mondtak:
Ha annyira buták vagyunk szerinted, beszélgess inkább okosabb emberekkel! Mire van akkor szükséged ránk?
Most döbbentem rá igazán, hogy a gyerekeket mindig felnőtt, teljes jogú emberként kell kezelni. Egy anyának megértőnek kell lennie, támogatnia kell őket, megsütni a kedvenc túrósbatyut, és leülni velük egy csésze teára.
Soha nem lett volna szabad beleszólnom a magánügyeikbe az az ő életük, nekik kell eldönteniük, merre mennek tovább. Most már csak magam vagyok. És mire megyek a nagy okosságommal”?
Becsüljétek a gyerekeiteket, különben magányosak maradtok öreg napjaitokra.
