Amikor nyugdíjba vonultam, egy tágas, kétszobás lakásban éltem egyedül Budapesten. Akárcsak nálunk a házban sok idős ember, én is sokkal nagyobb helyen laktam, mint amennyire valójában szükségem volt. Amíg a gyerekek kicsik, a család együtt él, elengedhetetlen a nagyobb lakás, de ahogy mindenki különköltözik, az üres terek szomorú gondolatokat, magányt hoznak magukkal. Egy idő után már nem okos dolog ekkora lakásban maradni a lakás állapota folyamatos javítást igényelne, de sem erőm, sem pénzem nem volt már a felújításokra, csak egy egyszerű magyar nyugdíj maradt a megélhetésemre.
A rezsi a havi nyugdíjam majdnem felét felemésztette, miközben a lakás felét szinte nem is használtam. A házimunka, mint az ablakpucolás, felmosás, szobák rendben tartása is futólag egyre nagyobb teher lett már gondolni is fárasztó volt arra, hogy mindezen átgördüljek egyedül.
Bennem is tudatosult, hogy költöznöm kell, de sokáig tologattam a döntést. Annyira megszoktam a lakás hangulatát, a környékemet, hogy sokáig kételyek gyötörtek. Itt éltek barátaim, itt telt egész életem, mégis el kellett szakadnom ettől a régi világtól. Az utolsó csepp az volt, amikor rádöbbentem, hogy sem anyagilag, sem fizikailag már nem tudom fenntartani a nagy lakást az idő és az egészség ellene dolgoznak.
A családom, főleg a lányom, Ágnes és a vejem, Zoltán rengeteget segítettek a költözésben, magamtól nem is ment volna. Ők találták az új, kisebb lakást, sőt a felújítást is elintézték. Bár csak egy szoba és egy kis konyha jutott az új helyen, egy pillanatig sem bántam meg, hogy váltottam.
Egy egyedül élő nyugdíjasnak egy garzon tökéletes. A számlákkal jelentős összeget spórolok meg, a takarítás sem tart tovább egy óránál; mindennap csak tíz perc, és rend van.
Egyáltalán nem érzem szűkösnek a helyet minden, ami kell, belefér, sőt még a hűtő, mosógép, szekrények is elegánsan elférnek.
Az előző lakók hagytak rám egy sarokszekrényt, így spájzot sem kell tartanom, és néhány dolgot a lodzsán tartok. A szobában csak a legszükségesebb bútorok: kihúzható kanapé, szekrénysor, kis dohányzóasztal. Régi bútorokat, haszontalan edényeket, lomokat, amelyeket csak őrizgettem a nagy lakásban, elajándékoztam vagy kidobtam. Az új otthonban ezeknek már nincs helye, és az igazság az, hogy sosem kellettek igazán, csak összegyűltek az évek során.
Sokan azt képzelik, hogy egy garzonban élni kényelmetlen, nincs elég hely, hogy igazán otthonos lehessen az élet. Persze, ha vendégek maradnának éjszakára, nem nagyon lenne hol elszállásolni őket. De én már nem tartok ilyen vendégségeket nem szeretek másokat éjszakára befogadni. Kialakult napirendem van, saját szokásaim szerint élem az életem, és azt szeretem, ha a saját tempómban, zavartalanul telnek a napjaim. Nem volt rá igény, hogy vendégágyat tartsak vagy gyakori éjszakai vendégeknek helyet szorítsak.
A lányom és az unokáim közel laknak, gyakran átjönnek, de pár óra után mennek is haza pihenni. A baráti köröm szintén meglátogat, de mindenki a saját ágyában alszik, ahogy megszokta. Lehet, hogy néha szeretnének maradni, de én nem ragaszkodom hozzá, nem kényelmes számomra ugyanabban a szobában másokkal együtt.
Mindenkinek más az elképzelése arról, hogyan szeretné tölteni az öregkorát van, aki kitart a régi lakása mellett, még ha túl tágas is, más szívesebben választ kisebb, praktikusabb otthont. Én már nem vágyom nagy lakásra, és ha egészségem és pénzem engedné, háromszobásban is elnavigálnék, de már felesleges.
Hiszem, hogy ha választás előtt áll valaki, maradjon vagy költözzön, akkor a nyugdíjasoknak nem csak a lakás méretére, hanem a körülményekre is figyelniük kell:
Fontos, hogy jó legyen a hely: gyógyszertár, élelmiszerbolt, rendelőintézet közel legyen; ne legyen messze a gyerekek otthonától, hogy könnyű legyen a kapcsolatot tartani; jó, ha park vagy piac sincs messze, hogy sétálni is legyen hova menni.
Az én tanulságom: néha a változtatás nehéz, de meg lehet szokni és a kisebb otthon sokszor sokkal kényelmesebb, még ha elsőre mást is gondolunk. A legértékesebb a nyugodt, önálló élet, ahol minden kézre áll, és minden nap picit könnyebb.
