Te vagy az ifjúság hibája.
Egy lány, Ambrus Virág, tizenhat évesen hozott világra egy fiút. A gyermek apja, Kovács Bence, szintúgy csak tizenhat volt ekkor. Az egész család homályos ködben úszott, mintha az események maguktól alakultak volna, mint mikor a Duna partján hirtelen párával borul mindent a hajnal. Mindenki próbálta elfelejteni a botrány részleteit: röviddel a szülés után Virág és Bence útjai szinte hangtalanul szétváltak. Virág észrevette, hogy Bencét sem ő, sem fiuk, Marcell, már nem érdekli, s mindezt oly gyorsan belátta, mintha álomban történt volna. Innentől nem maradt benne semmi kötődés a gyermekhez; mintha Marcell már nem is létezett volna a számára.
Marcellt a nagyszülők, Ambrus Antal és Ambrus Ilona vették magukhoz. Ők nevelték fel, minden szeretetüket beleadták, mintha ő lenne saját gyermekük. Virág tizennyolc évesen új fiatalemberrel, Szabó Ádámmal elindult Budapestről Szegedre, onnantól nem telefonált, nem írt levelet. Az otthoniak, Antal és Ilona, talán soha nem is keresték. A családban maradt egyfajta fojtott szégyen és értetlenség: hogy hagyhatta el a saját fiát? Olyan, mint mikor a régi házakban a doh szagát már belélegzed, s nem tudod lemosni magadról az érzés, hogy egy ilyen embert neveltünk fel, nyomasztó volt.
Eközben Marcell nőtt, és ma is Antalt és Ilonát tartja igazi szüleinek. Szívében végtelen hála él irántuk: a gondtalan gyermekkorért, a jó tanulmányokért, a mindenkori támogatásért.
Amikor Marcell betöltötte a tizennyolcat, az unokatestvére, Piroska férjhez készült. A lakodalomban szinte az egész rokonság megjelent egy sötét, elmosódott júniusi estén, mintha egy lidérces magyar regény tört volna elő; ott volt Virág is, Marcell biológiai anyja. Akkorra Virág már a harmadik férjénél tartott, és volt már két leánya: Kincső, tízéves széles mosollyal, és a picike Borbála, másfél esztendős, mint egy álombéli tavasz.
Marcell szíve tele volt izgalommal, örömmel, mintha mindez már rég várakozott volna benne, hogy végre megismerje anyját, és a két leánytestvérét. De legfőképpen azt akarta kérdezni: Anya, miért hagytál el engem?
Akármilyen csodás és kiegyensúlyozott volt a nagyszülők szeretete, Marcell belül mégis mindig vágyott Virág után. Egyetlen megmaradt fényképét is őrizte róla, mint titkos kincsét, hiszen nagyapja mint hirtelen jött vihar mindent elégetett. Virág csevegve mesélt egy unokatestvérnek arról, milyen fantasztikus lányai vannak.
És én, velem mi lesz, anya? szólalt meg Marcell.
Te? Te csak az ifjúságom hibája vagy. Apádnak igaza volt, abortusz kellett volna, felelte Virág, miközben arca üres maradt, mintha a szavak dalolva szálltak volna a pesti éjszakában, és elfordult.
Hét évvel később, mikor Marcell már saját, kényelmes, kétszobás miskolci lakásában élt feleségével, Rékával, és kisfiával, Zétényel (természetesen mindez a nagyszülők és a feleség szüleinek támogatásával), egy este csörgött a telefon. Idegen szám villogott a kijelzőn, mintha egy álomban szólítaná valaki.
Szervusz, fiam, nagybátyád adta meg a számod. Virág vagyok, az anyád. Hallottam, a húgod, Kincső a Miskolci Egyetemre jár, lakik a közelben, nem lehetne, hogy egy ideig nálatok húzza meg magát? Nem szereti a kollégiumot, albérlet túl drága, a férjem elhagyott, minden nehéz, egyik lányom egyetemista, másik iskolás, harmadik óvodás lesz hamarosan suttogta Virág, hangjában bánat nélküli fáradtság.
Sajnos, téves számot hívott mondta Marcell, s letette a telefonkagylót.
Odament Zétényhez, felemelte, megölelte, és megszólalt:
Na, készülődjünk, találkozunk anyával, aztán meglátogatjuk együtt nagymamát és nagypapát, mit gondolsz?
És hétvégén mindannyian megyünk majd vidékre, igaz? kérdezte Zétény, szeme csillogott, mintha mindez csak egy furcsa, végtelen álomfolyamban történhetne.
Természetesen, családi hagyományokat tilos megszegni!
A családban páran elítélték Marcellt, szerintük segítenie kellett volna Kincsőnek. Ő viszont úgy gondolta, csak azokért tartozik felelősséggel, akik valóban szerették és nevelték Ilonáért és Antalért , nem egy idegen nőért, aki önmaga hibájának tekinti őt.
