Te tényleg megsütötted a kedvenc pogácsáimat! sóhajtotta Gábor, ahogy hazaért a szeretőtől. De alighogy beleharapott, egyszerre elsápadt: a pogácsa belsejében egészen más meglepetés várta, mint amire számított.
Réka óvatosan tolta be a tepsit a forró sütőbe, letörölte a lisztet a kezéről, és rápillantott a konyhai órára. Ma semmi sem mehetett félre. A pogácsáknak éppen olyan aranybarnára és puhára kellett sülniük, ahogy Gábor megszokta és szerette.
Réka korábban csöndesen, visszavonultan élt Budapesten. Megszokta a magányt, szinte beletörődött, hogy így lesz ez mindig. Aztán egy napon egy állásinterjún határozott, magas férfi lépett be áradó magabiztosságával és erős jelenlétével. Akkor még nem sejtette, hogy ez a pillanat mindent átfordít az életében.
A szerelmet, az esküvőt az a megnyugtató érzés követte, hogy végre összeforrt minden. Réka boldog volt; mintha teljesen beleolvadt volna ebbe a férfiba.
De két év múlva Gábor egyik este szótlanul összepakolta a holmiját. Azt mondta, csak egy hónapos vidéki munkára megy Debrecenbe. Az a hónap viszont egy egész évet jelentett. Alig hívta, még ritkábban írt röviden, idegenül. Réka tűrt, várt, magyarázatokat fabrikált, bízott. Míg egy nap, egy ismerős félreérthetetlenül el nem csúsztatta: látta Gábort a városban, nem is egyedül. Nyugodtan sétált egy másik nővel, szó sem volt semmiféle vidéki munkáról.
Akkor vált világossá Rékának, hogy végig becsapták. Nem üvöltött, nem követelt választ, telefont sem ragadott. Kivárt. A bosszú csenddel fő.
Eltelt egy év. Aztán megszólalt a telefon. Gábor volt az.
Vége a kiküldetésnek, jövök haza mondta, mintha mi sem történt volna. Majd odavetette: Kérlek, süss megint a kedvenc krumplis pogácsáimat. Hiányoztak.
Te tényleg megsütötted a kedvenc pogácsáimat! szaladt ki Gábor száján, mikor belépett a lakásba. De alighogy mohón beleharapott, egyszerre elfehéredett: e pogácsa közepén valami egészen más lapult, mint a gondosan készített burgonyatöltelék.
Gábor magabiztosan, vidáman tért haza. Leült a konyhai sámlira, lábát átvetette, s úgy nézett körül, mintha semmi sem változott volna.
Látom, tényleg sütöttél pogácsát, jegyezte meg, pillantva a tálra rakott illatos, pirosló halomra.
Úgy mosolygott, mintha nem is lett volna egy év hazudozás, hűtlenség és eltűnés. Átlépett a tálhoz, elkapta az első pogácsát, majd nagyot harapott. A következő pillanatban eltorzult az arca, és a szemében felsejlett a döbbenet: ilyen bosszúra álmában sem számított.
Réka már reggel beállította a sütőt a megfelelő fokra. Gyúrta a tésztát, készítette a tölteléket mindent ugyanolyan gondosan, mint régen. Kivéve egyet: abban a pogácsában most nem burgonya volt. Apró üvegcserepek bújtak meg belül.
Gábor rögtön érezte, hogy valami nincs rendben. Kihányta a falatot, de már késő volt. Száját elárasztotta a vér, nyelve, ínye felhasadt, a fájdalom hevesen égette.
Az asztalba kapaszkodva köhögött, próbálta megérteni, mi történt.
Te tényleg megsütötted a kedvenc pogácsáimat! hörgött újra, már rémülten.
Réka nyugodtan, hűvösen nézett rá.
Ez a bosszúm a hazugságaidért, mondta higgadt, jéghideg hangon. Legközelebb, ha becsapnál valakit, jusson eszedbe ez a fájdalom.
Gábor mondani akart valamit, de torkán csak rekedtes hörgés tört fel. A telefonja felé kapkodott, de Réka már elfordult tőle: a bőröndöt, amit előre összecsomagolt, kézbe vette, kabátot húzott, és elindult az ajtó felé.
Nem hívott orvost. Több szót sem szólt. S örökre eltűnt, hátrahagyva Gábort a konyhában a fájdalommal, amit soha el nem felejt majd.






