A párom családja igazán különös. Büszkén mondhatom másoknak, hogy soha nem próbáltak beleszólni a családi ügyeinkbe, és mindig saját emberként kezeltek, ezt rendkívül nagyra értékelem. Ugyanakkor van bennük olyasmi, ami miatt panaszkodni tudok, hiszen szilárdan hiszik, hogy mindent magadban el lehet érni, még úgy is, hogy jelentős örökséget kaptak a felmenőiktől és anyagi helyzetük kifejezetten jó. Bár értem az önállóság fontosságát, nem tudom nem érezni, hogy akár segíthetnének is, főleg úgy, hogy már összetartozunk családként.
Van két másik lakásuk Budapesten, amelyeket a friss felújítás miatt nem használnak, de amikor finoman utaltunk rá, hogy szívesen beköltöznénk, teljesen figyelmen kívül hagyták a kérésünket. Ezért a mi családunk rendszeresen kénytelen egyik albérletből a másikba költözni. Az én családom, vidéken élő szüleim, nem tudnak anyagilag támogatni bennünket, mert nagyon kevés pénzük van. Szinte lehetetlennek tűnik saját lakásra spórolni a jelenlegi helyzetünkben. Csak annyira futja, hogy a lakbért és az alapvető szükségleteinket tudjuk fedezni, alig marad valami megtakarításra vagy szórakozásra.
Elkeseredetten próbáltam elmondani az anyósomnak, mennyire instabil körülmények között élnek a gyerekeink a lakhatási gondok és pénzügyi nehézségek miatt. Sajnos az anyósom válasza csalódást okozott: azzal vádolt bennünket, hogy túl fiatalok voltunk a gyerekvállaláshoz, és szerinte a felelős emberek először ingatlant szereznek. Fájt hallani, hogy elutasítja az aggályainkat, sőt minket okol a nehéz helyzetért.
Nem szeretném elrontani a kapcsolatot velük, de közben érzékelem, hogy úgy tűnik, jobban ragaszkodnak az értékeikhez, mint a saját unokáik jólétéhez. Néha segítenek, vigyáznak a gyerekekre, de nem tudom, hogyan maradjon egészséges a kapcsolatunk a jövőben. Mintha saját kényelmüket és biztonságukat előbbre helyeznék, mint a fiuk családjának támogatását.
Ugyanakkor belátom, hogy idősebbek és a későbbiekben lehet, hogy ők is segítségre szorulnak majd. Talán akkor, amikor ráébrednek, milyen nehézségekkel küzdünk, majd felé fordulnak a támogatásunkért. Addig azonban nem tudom, hogyan kezeljem ezt a kényes helyzetet, hiszen egyszerre szeretném megőrizni a jó kapcsolatot, ugyanakkor szomorú vagyok, amiért annyira érzéketlenek az unokák problémái iránt.
