Nagyon fiatalon mentem férjhez, rengeteg szerelemből. Négy évig jártunk együtt, mielőtt összeházasodtunk. Sok mindenen mentünk keresztül közösen.
Már több mint hat éve élünk együtt. Teljes bizalmam van a férjem iránt, ahogy magam iránt is. A párom nagyon kedves, figyelmes és törődő. Mindig segít nekem a házimunkában. Nem a legbátrabb vagy legerősebb férfi, sőt, nehéz lenne jóképűnek nevezni, de elképesztően jóságos lélekkel bír, szinte kisugárzik belőle a derű és a hit a jóban, amely minden nehéz helyzeten átsegít, energiát ad.
Viszont bizonytalan és egyáltalán nem tud meghozni nagy döntéseket, nem akarja elhagyni a kényelmes megszokott életét, és előre sem hajlandó lépni. Rendkívül visszafogott és tisztességes ember. Hat év alatt semmit sem változott.
Nem akar odafigyelni sem magára, sem az egészségére. Mindenféle változás megijeszti. A férjem majdnem tíz évvel idősebb nálam. Huszonhat évesen imádom az életemet: remek munkám van, vettem egy saját autót, és fizetem a lakáshitelünket is. Egy barátom nemrég megkérdezte: Eszter, mire van neked ő egyáltalán?
Ez volt a személyes boldogságom vége, és most itt ülök, gondolkodom: Vajon tényleg mire van szükségem rá?Végül rájövök, hogy nem minden kérdésre kell azonnali válasz. Megértem, hogy a szerelem nem a tökéletességről szól, hanem arról, hogy két ember együtt lélegzik egy világban, ahol senki sem tökéletes. Lehet, hogy néha én húzom magammal, lehet, hogy néha ő tart meg engem. A barátok kérdései, a társadalom elvárásai mind visszhangoznak, de amikor csend van, csak mi ketten maradunk. És ebben a csendben ott van a valódi szeretet; nem a szenvedélyes hév, hanem az az erő, amely kitart, és ami miatt a nehéz napok után is ugyanabba az ágyba bújok hozzá.
Mert talán nem azért van nekem ő, hogy megmentsen, vagy hogy változtasson rajtam hanem hogy emlékeztessen arra, hogy a boldogság néha egészen egyszerű. Egy lassú reggeli, a mosolya, egy apró gesztus. A kérdés továbbra is ott marad bennem, de most inkább a lehetőségekkel teli. És ahogy figyelem őt, rájövök: ahogy egymás mellett haladunk, együtt teljessé válunk egy kicsit másképp, mint ahogy azt bárki kívülről elvárná. Ez elég. És ez a miénk.







