Szeresd önmagad, és minden rendbe jön
Odakint fagyos szél fújt, hó kavargott, és valahogy ugyanígy éreztem magam én is, Lídia. Ott ültem magányosan a hatalmas házban, ahol minden megvolt, kivéve a társaságot. A férjem, István ugyan volt, de estére megint elment, dolga akadt, s én tudtam, miféle dolgai vannak.
A fiam és a lányom már régen kirepültek az otthonból. A fiam megházasodott, Zuglóban él a családjával, a lányom messze, Vác közelében telepedett le. Itt végzett az egyetemen, hozzáment egy helybeli fiúhoz, s közös gyermeküket nevelik nagy boldogságban.
Ma épp beszéltem Zsigával, a lányommal, telefonon.
Anyu, miért vagy ilyen lehangolt? faggatta Zsiga. Történt valami?
Ugyan már, kicsim, minden rendben próbáltam nyugodtan válaszolni. Veletek mi újság, hogy van az aranyos unokám?
Minden remek, anya. Balázsom sokat dolgozik, tudod, egy sebésznek mindig akad munka, estére eléggé elfárad. De szereti, amit csinál, az hivatásának érzi. A kis Alíz is már lassan óvodás lesz, csak nő és szépül.
Örülök nektek, csak így tovább, mondtam, kissé fáradt hangon.
Nekem valahogy mégsem tetszik a hangulatod, anyu, és apa hol van?
Apád? Hát valahol a garázsban van, épp a kocsit melegíti. Hideg van, havas szél, nem akartam lehangolni a lányom.
Már több mint fél éve kavarog bennem a nyugtalanság, de hát kinek mondhatnám el? Van, aki sajnálná, de sokan inkább örvendenének a balszerencsémnek. Egy nyári napon a kertben kapáltam az ablak alatt, gondolataimba merülve, amikor meghallottam István hangját, ahogy édesen, kedvesen beszélt valakihez. Tudta, hogy nem vagyok otthon, mégis a nyitott ablak alatt beszélt, nem látott engem.
Jól van, aranyom, ma nem megyek, én is nagyon vágyom rád Szeretlek Ne haragudj, holnap biztosan beugrom hozzád. Ismersz már, amit ígértem, meg is tartom
Vagy befejezte, vagy elhagyta a helyiséget, mást már nem hallottam. Nagyon rossz érzés kerített hatalmába, mintha leütöttek volna. Az én Istvánom, akiben annyira megbíztam, mégiscsak olyan lett, mint a legtöbb férfi. Eszembe jutott nővérem panasza, hogy a férjének is lett valakije, és mennyire felháborodtam azon akkor.
Hát most én is ugyanebbe a helyzetbe kerültem, már értettem őt. Megdöbbentem, nem tudtam, sírjak vagy rúgjam ki a férjemet. Leültem a ház melletti padra és sírtam.
Uramisten, ilyen is csak velem fordulhat elő! István, akiben vakon hittem, elcsábult Tán őt sem kerülte el az az ördög, amely a férfiak oldalában bujkál.
István negyvenhét éves volt akkor. Az élete kimondottan rendben haladt. Felesége, Lídia szerette, a gyermekeik már önállóak. Egy nagy alföldi nagyközségben éltünk, ott volt István malomipari vállalkozása is, lisztet és takarmányt gyártottak, szállították szerte Pest megyében.
Már régóta magamban tartottam mindent, fél év is eltelt így, mire lassanként rájöttem, ki az a nő, akivel a férjem találkozgatott. Lassan, kitartóan, titokban egészen a telefonjáig jutottam, miközben aludt.
Mint kiderült, a neve Tímea, és közös ismerősünk távoli rokona volt. Többször voltunk már náluk vendégségben. Egy lakótelep kockának becézett részén lakott, ahol öt-hatszintes házak álltak. Az ismerősöktől, Vilmától is megtudtam a címet.
Az a Timi, hát nem túl híres a jó modoráról mondta Vilma. Elég szép, sosem ment férjhez, afféle csapodár nő, a férfiak mindig elkényeztették… Már harmincöt, még családja sincs… Egyszer még nekem is panaszkodott, nem találja a helyét, egyedül nem mer gyereket vállalni.
Vilma nem tudta, hogy az én férjem is Tímeához jár. Nekem se szóltam róla semmit, csak hazaérve sírtam el magam.
Uramisten, de nehéz ezt magamban hordozni!
Pár hónap múlva végül erőt vettem magamon, s felkerestem Tímeát. Amikor ajtót nyitott, elsápadt. Ismert engem. Szó nélkül mentem be, leültem a kanapéra.
Szervusz mondtam fáradtan, és körülnéztem.
Láttam, Timi zavarban volt, félt, talán attól tartott, hogy megtámadom, ahogy azt sok nő tenné. Kis szünet után haragosan szóltam:
Nem szégyelled magad, hogy más férjével hálod össze magad? Hát nincs ebben semmi rossz szerinted? Nem elég ifjú férfi van ebben az országban? Építhetsz boldogságot idegen bánatán? Mindenki ismeri ezt a mondást!
Tímea összeroppant, sírni kezdett.
Nem tudom, mi lett velem én szeretem Istvánt, és nem tudok nélküle élni.
Ekkor én is elsírtam magam. Ketten sírtunk, majd mikor elcsendesedtünk, azt mondtam:
Ne szólj Istvánnak, hogy itt jártam. De ha megtudom, hogy tovább is jár hozzád, ne haragudj majd rám és ezzel eljöttem.
Tímea nem árulta el Istvánnak, hogy felkerestem őt. Én sem szóltam a férjemnek semmit, magamba fojtottam mindent. Így éltünk tovább. Nem tudtam, István találkozik-e még Tímeával. Időnként üzleti ügyei akadtak, s ilyenkor csak sejtettem, hová megy. Most is, ahogy ültem, a gondolataim gyötörtek.
Fogalmam sincs, mit tegyek. A férjem mindent jelent nekem. Nem tudom elképzelni, hogy nélküle éljek, hiszen egy egész élet munkája köt össze minket. Ha válni kellene, mindent osztani kéne, de én nem akarom. Hadd maradjon minden így, ahogy van. Sóhajtva, az ablakra pillantottam, sötétedett, és sehogy sem tudtam megszabadulni a gondolataimtól.
Ha itt is hagyná nekem a házat István, mit kezdenék egyedül vele? Egy ekkora ház állandó gondoskodást igényel, mindig akad szerelnivaló, István folyvást kalapál, javít valamit, itt-ott tönkremegy, máskor leomlik. Félek is a szegénységtől, hozzászoktam ehhez az élethez És a gyerekek? Hogy mondjam el nekik, hogy az apjuk mást talált, fiatalabbat Nem is tudom, persze megkavarodna tőle mindkettő.
Lídia mindent magában hordozott, tudta, ha bevallaná bárkinek is, sokan elítélnék. Mondanák, tisztelje magát, talpraesetten váljon el, szeresse önmagát, ne sajnálja saját magát.
Lehet, hogy igazuk van töprengtem én is , de én szeretem a férjem. Remélem, hogy ő is engem. Talán csak átmeneti ez a fellángolás a fiatal nő után, majd megjön az esze. Az a fő, hogy velem továbbra is kedves, nem veszekszünk, nem változott köztünk semmi a régi időkhöz képest. Talán igaz a mondás: szeresd önmagad, és minden rendbe jön. Magamra is gondolnom kellene
Nehéz ilyen titokkal együtt élni, azóta is, hogy megtudtam Tímeáról. Nehéz Istvánnal is beszélgetni, tenni-venni úgy, mintha mi sem történt volna. Az a Tímea nem ment ki a fejemből, fiatal, szép. Néha magamon kaptam, hogy megbékéltem a gondolattal, hogy a férjem már nemcsak velem osztotta meg az életét.
Vajon hol jár most? Azt mondta, dolgozik, de én sejtem, mi van valójában
Egyszer csak átfutott az agyamon valami egészen új gondolat.
Talán nekem is kellene valakit keresni magam mellé? Jól tartom magam, sokan bókolnak de rögtön megálljt parancsoltam magamnak. Á, még elképzelni sem tudok mást magam mellett. Az én Istvánom a legjobb, csak vissza kellene őt hoznom a családhoz. Meg tudnék neki bocsátani, akármilyen nehéz is. A férfiak másfélék, talán mást értenek szeretet alatt vagy talán nem is, hiszen senki sem lát a fejükbe.
Visszagondoltam a fiatalságomra, s elmosolyodtam, bár nem túl vidáman.
Akkor voltunk valóban gazdagok és boldogok Amikor bérelt szobában laktunk, amikor azt számoltuk, vacsorára milyen olcsó ételt vegyünk a fizetés utolsó fillérjein. Sokszor inkább moziba mentünk egy szelet kenyér helyett, s boldogan néztük végig a filmet. Milyen régen volt és mégis, mintha csak tegnap lett volna, olyan gyorsan elrepült az idő. Ma már mindenünk megvan, de én magányos vagyok. Nincs is, akinek ezekről szívből beszélhetnék.
A férjem egy nap úgy döntött, hogy meglepetést szerez nekem.
Ültem a gondolataimba merülve, amikor megláttam, hogy István beáll autóval az udvarra, reflektoraival végigsöpört a havon, leállította a motort. Lassan kiszállt, beállt a garázsba, majd bejött a házba.
Lídikém, hol vagy? Miért ülsz itt sötétben? nézett be a konyhába, és hirtelen felkapcsolta a villanyt. Fel sem tűnt, hogy már rég besötétedett a házban.
Itt vagyok válaszoltam csendesen , csak elmerültem a gondolataimban, kint is olyan rossz az idő.
Ne is mondd, az utak is járhatatlanok, alig jöttem át, majd elakadtam, minden fehér odakint. Megéheztem, ugye tudsz valamit adni? mondta megszokott, mindennapi hangján.
Felálltam, s elkezdtem készülődni, férjem elment kezet mosni. Vacsora közben rám mosolygott.
Figyelj csak, Lídia, mindjárt itt a karácsony és újév. Gondoltam, megleplek valamivel.
A gyomrom összeszorult, nem szívesen fogadtam már a meglepetéseket
És miféle meglepetésről van szó? kérdeztem alig lélegzethez jutva.
István kivárta a pillanatot, figyelte, hogy izgulok a válaszért.
Ide hallgass, asszony, rég nem voltunk sehol együtt mondta vidáman, majd felállt, és kiment az előszobába. Pár pillanat múlva visszajött. Nézd csak, vettem nekünk két utazási jegyet. Le Balatonra megyünk, és ott köszöntjük az újévet, a tó partján, megpihenünk, és végre kiszakadunk innen egy kicsit.
Mintha valaki hatalmas terhet emelt volna le rólam, úgy éreztem, bár még nem bíztam egészen.
Jaj, István, te sem változtál semmit, mindig meg tudsz lepni. Nekem teljesen mindegy, szívesen mennék. El sem tudom képzelni, milyen lesz télvíz idején a Balatonon pihenni! boldogan nevettem.
Az ötletet a fiúnk adta, de hidd el, én is vágytam már rá, hogy kicsit magunkban legyünk. Készülj hát, indulunk hamarosan!
Rendeződött az életünk, elutaztunk a Balatonhoz, ott köszöntöttük az újévet, kipihenten jöttünk haza, boldogan, mintha minden a helyére került volna. Úgy érzem, ismét bízhatok az Istvánomban. Látom, mennyire igyekszik most már mindig időben hazatérni, ha késik, fel is hív, nehogy aggódjak. Az élet megy tovább, és remélem, szereti még az öreg Lídikéjét.






