Ákos igazi meglepetésgyerek volt a családjában születésekor a szülei már rég túl voltak az álmatlan éjszakákon, ezért őt kifejezetten nagy szeretettel és egy jó adag kedvességgel nevelték. Gyerekkora szó szerint tele volt paprikás krumplival, Balaton-parti nyaralással, és szülei gyengédségével. A sors viszont úgy gondolta, nem hagyja, hogy minden túl simán menjen: amikor Ákos húszéves volt, elvesztette előbb édesanyját, utána az édesapját is. A katonai szolgálat lehúzta a redőnyt minden temetési gyásztól, így Ákosnak csak a szívében maradt hely a szülők emlékének.
Leszerelés után hazatért, és meglepetten tapasztalta, hogy a kedves de kissé túlbuzgó nagynénje családostul beköltözött a házába. Ákos úgy érezte magát ott, mintha egy idegen lenne saját otthonában, ezért szó nélkül fogta a hátizsákját és továbbállt, vissza sem nézve. Megpróbált egy barátjánál meghúzódni, ám hamar világossá vált: tartós albérlőként sem aratott sikert. Pénze elfogyott, lehetősége sem volt már nagyon. Végül stoppal indult el Debrecen felé talán ott akad majd valami munka.
Szerencséjére összefutott egy ismerőssel, aki helyet szerzett neki egy építkezésen. A főnökök aranyhegyeket ígértek: “Jó fizetés, ebéd, sőt, még ágy is lesz, Ákoska!” Néhány hétig tényleg minden rendben ment, míg egyszer csak az egész vezérkar úgy eltűnt, ahogy a forint a targonca kezelőjének zsebéből minden munkás ott maradt egy szál AKÁRMI nélkül. Akinek szerencséje volt, azt egy barát hazavitte, de Ákosnak semmije nem maradt, még a személyi igazolványa sem volt nála.
Hajléktalanul, üres gyomorral kezdte felfedezni Miskolc utcáit ebéd gyanánt a szelektív hulladékból, vacsorára egy kis fornettit a buszpályaudvar mögül. Alvás? Hol egy lépcsőházban, hol a pályaudvaron frappáns társaságban. A kinézetét már a rendőrök sem díjazták, állást így esélye sem volt találni.
A sors viszont végre egy kicsit megszánta. Találkozott egy nővel, akit csak Orsolyának hívtak (ez egyébként valóban magyarországi név, ne is keresd máshol). Orsolya nem büszkélkedett Miss Balaton-győztes szépségével, de akkora szívvel, hogy a jászsági víztározók is beletörpültek volna. Nem sajnálta Ákostól az ételt, sőt, pár viccel is felvidította az amúgy borongós lelkét. Barátkozott, hallgatott igazi magyar jóbarát volt.
Aztán Ákos egyszer tüdőgyulladással a kórházban kötött ki. Az orvosok levágták a régi haját, új ruhát adtak rá, és gondját viselték, mint egy túlfényesített magyar citromnak. Minden reggel úgy várta Orsolya látogatását, mint egy első randit, csak kicsit idegesebben. Mikor talpra állt, Orsolya már a sürgősségi folyosón várta: vitt neki cipőt, ruhát, és egy óriási öleléssel fogadta, mintha minimum lottónyertes lenne. Ákos annyira meghatódott, hogy semmi pénzért nem hagyta volna ott felment hát Orsolyával a lakására, ahol végre megpihent.
Orsolya bátyja, Bálint, segített Ákosnak új iratokat szerezni (itt a bürokrácia még mindig a sportunk, de ez most mellékes). Ákos talált munkát egy garázsban, ahol már senki sem kérdezte, kicsoda és miért olyan furán borostás. Idővel Orsolya és Ákos egymásba szerettek össze is házasodtak, ráadásul a hivatalban még rá is mosolygott a nap: pirospozsgás boldogságban kezdtek új életet, fittyet hányva a múlt bajainak.
Így fordult a szerencse kereke egy magyar legény életében: talpra állás, szerelem, iratok újratöltve csak a forint vált egy kicsit kevesebbet, de az már kit érdekel, amikor az ember boldog?
