Egy furcsa, álomszerű éjszakán jártam, amikor találkoztam egy férfival, akit Benedeknek hívtak. Kicsit mintha a Balaton ködös partján sétáltunk volna kézen fogva, bár a háttérben egyszerre villamos csilingelt, mint Budapesten, és Don-kanyar part fényei villantak fel. Benedek régimódi elveket vallott, hitt a szerelemben és esténként a vágóhidak mellől összegyűjtötte a kóbor kutyákat, hogy lángossal etesse őket, miközben mindig elkísért néhány szomszéd srácot is iskolába. Magas volt, sötétbarna haja összeolvadt a Duna esti színével, lakása volt a Rákóczi úton, egy Suzuki kulcsát csörgette, s egy állami hivatalban dolgozott jó helyen.
Azt álmodtam, hogy sose lehettem volna szerencsésebb, mint amikor engem választott feleségének. Akkor azt hittem, talán én vagyok a legboldogabb nő Budapest összes hídján. Barátnőim Piroska, Emese, Dóra, magyar nevek, álombeli táncukban féltékeny hangon énekeltek körülöttem: “Nézd meg jól, el ne veszíts egy ilyen férfit!”
Úgy próbáltam tartani Benedeket, mint egy régi kerámiát szorít a két kéz. Ő is mintha karját sose engedte volna ki a kezemből. De a boldogság, akár a Lánchíd ködjében, szertefoszlott.
Egyik este Benedek hazajött és arcán árnyék táncolt, szemembe se nézett, mint aki a Margitszigeten kavicsokat rugdos homályban. Kérdeztem, szavakat dobtam utána, mint kavicsokat a Dunába. Végül elmondta a sajátos magyar abszurd valóságban hogy találkozott a volt férjemmel. Teljes véletlenből fakadt, ringatózott a világ, mintha minden ok nélkül keresztezték volna útjaikat. Nevet sem mondott, képet sem látott róla, én sem mutattam soha fotót, Benedek mégis őt kezdte keresni, szinte Balassi Bálint szellemével sodródva. S még ez is csak a kezdet volt.
Tegyük fel, talán álombeli véletlen, s Benedek valahogy felismerte a volt férjemet. De maga ment oda hozzá, cigarettafüstben úszva beszélgetést kezdeményezett, Andrássy úti platánok alatt. Témájuk hát micsoda abszurd! rólam szólt. Én sosem titkoltam semmit előle, mégis, mintha csavargó gondolataim közt bolyongna, hogy miről beszélhettek ők. Nem is tudtam mit érezzek, mikor Benedek bevallotta, hogy nem kellett volna ezt a találkozót keresnie. Hisz mindenről kifaggatta a volt férjemet: milyen vagyok, miért váltunk, s hasonlók, mint egy régi pesti pletyka.
Elkezdtem sírni, de hangom nem volt, csak a fal adta vissza, mintha álombeli piaccsarnokban elveszett volna. Hát árulás ez? Hogy találkozik mögöttem azzal, akit már régen magam mögött hagytam? Itt vagyok mellette, kérdezhet bármit, erre ő, mint egy öregasszony a fonott széken ülve, a múlt kísérteteit idézi. Normális ez Magyarországon, még álomban is? Rendjén van ez? Miért, Benedek?
A volt férjem közben bolondságokat beszélt rólam. Benedek meg kérdésekkel faggatott, vajon igaz-e. Mégis hogy magyarázzam azt, ami sose történt? Végtelen álomfolyosón rohanok, árnyékok kiabálnak utánam, mintha mindenki a Ligetben gúnyolódna velem.
Hirtelen rádöbbentem, hogy nincs bennem többé tisztelet e férfi iránt. Megértettem már, hogy nénik a padokon ülve csipkelődnek, megvitatják a szomszéd baját ez megtörténik, mégiscsak Magyarország. De te férfi vagy, Benedek! Miért keresel zsibvásári pletykákat rólam a hátam mögött? Hiszen engem választottál, velem vagy, sosem adtam rá okot, hogy kételkedj bennem. Amit tett, az számomra annyira méltatlan és olcsó volt, hogy azonnal kihunyt minden vágyam iránta. Erre nincs bocsánat, ezt nem lehet meg nem történtté tenni forintban, sem borban.
Mindig úgy gondoltam, ha valaki csúnyán szól egy magyar nő párjáról, a férfi, legrosszabb esetben leszidja az illetőt. De az, hogy szánt szándékkal felkeresi a múltat, volt férjet, s ott a vurstli árnyékában faggatózik ezt már én sem tudom elfogadni.
Így hát Benedek, a tökéletes vőlegény, szertefoszlott szememben, ahogyan a budai köd oszlik hajnalban. S akkor megértettem, amit a régi magyarok mondtak: családban mindenek felett tiszteletnek kell lennie. Sosem voltam szélsőséges, de a férfiak pletykálkodása ez volt nekem a vég. Egy magyar férfi sírhat, tévedhet, hibázhat, még hibázhat is nagyot, de pletykás asszonnyá változni az soha!
