19 éves voltam, amikor egy fiú, Attila, akivel már egy éve jártunk, megkérte a kezem. Természetesen tudtam, hogy ez még korai, és arra is gondoltam, milyen lenne, ha már nem mehetnék el annyit a barátnőimmel szórakozni. Attila azonban nagyon megbízható és tisztességes embernek tűnt. Talán attól féltem, hogy soha nem találok jobbat nála, így végül igent mondtam neki, és a felesége lettem.
Összeköltöztünk Attila szüleivel. A szüleim Budapesthez közel, egy nagy családi házban laknak, ott kaptuk meg a teljes második emeletet. Már az elején tudni kell, hogy Attila szülei sem voltak szegények, és az esküvőnkkor Attila is jól keresett, így én nyugodtan tanulhattam az ELTE-n.
Két év múlva megszületett az első gyermekem, egy kislány, akit Emesének neveztünk el. Attila repesett az örömtől, de nemsokára váratlan baj ért minket. Attila elveszítette az állását. A szülei helyet kínáltak neki a családi vállalkozásban, de Attila nagyon önállónak tartotta magát, és elhatározta, hogy saját maga oldja meg. Egy régi barát épp akkor ajánlotta fel, hogy együtt kiutazhatnának Németországba dolgozni. Attila belement.
Abban állapodtunk meg, hogy csak egy évre megy ki, hogy összegyűjtsön annyi pénzt, amiből könnyebben elindulhatunk, esetleg veszünk valamit. De amikor egyszer rákóstolt a sok pénzre, Attila egy év után hazajött ugyan, de közölte, hogy megint elmegy most viszont már két évre. Saját lakást szeretne venni Budapesten, hogy ne szoruljunk a szüleimre. Igazából ezt méltányolni kellene, de közben mi lesz velünk, velem és Emesével? Attila azt ígérte, hogy évente kétszer hazajön. És valóban, így is tett. Lényegében öt évig tartott ez a huzavona. Már annyira ki voltam éhezve egy társra magam mellett, hogy lassan elvesztettem a fejem.
Egyik este rám írt egy férfi az egyik közösségi oldalon, nálam néhány évvel idősebb, és ontotta rám a bókokat, úgy dicsért, mintha én lennék a világ legszebb és legkívánatosabb asszonya. Ilyet már rég nem kaptam Attilától. Egy hónapig leveleztünk, aztán találkoztunk is személyesen. Ott minden megtörtént kettőnk között. Megcsaltam a férjem. Annyira jólesett a figyelem és a szenvedély, hogy még néhányszor randiztam vele. Két hónappal később Attila váratlanul végleg hazatért: kedves szavakkal, újonnan vett lakással várt, igazi férfiként. Iszonyatosan mardosott a lelkiismeret. Bevallottam neki, hogy megcsaltam őt, és nem is egyszer. És mi történt ezek után?
Attila kidobott a lakásból. A szeretőmhez akartam menekülni, de az azonnal kihátrált, hogy most sok a munkája, meg rengeteg a gondja kifogás kifogás hátán Rá kellett jönnöm, hogy csak átmeneti kaland voltam számára. A férjem beadta a válópert, Emese most velem él az anyáméknál, de Attila azzal fenyeget, hogy elveszi tőlem. Borzalmasan szégyellem magam, nem értem, miért nem tudtam kivárni a férjemet, hogyan tehettem ezt veleSosem gondoltam volna, hogy ilyen hamar visszakerülök a gyerekszobámba, az életem romjai közé. A veszteség fájt, de Emese mosolya minden reggel, ahogy átmászik az ágyamon, erőt adott. Anyámék óvatosan segítettek; nem beszéltek róla, csak csendesen ott voltak, amikor szükségem lett volna egy ölelésre, vagy hogy csak együtt üljünk a verandán. Az első időkben Attila rideg üzeneteitől remegtem, rettegve attól, hogy elveszíthetem a lányomat míg egy nap, amikor eljött látogatóba, először láttam rajta is a fájdalmat.
Egy hosszú beszélgetésen át mindent kimondtunk, amit addig csak a csend óceánja rejtett: a magányt, a hiányt, az elodázott vágyakat. Attila nem bocsátott meg, sem én neki, de megegyeztünk: egyikünk sem akarja, hogy Emese csak a hiány és meg nem értettség között nőjön fel. Megosztottuk a szülőséget, és megtanultuk, hogy a kudarcaink ellenére is szerethetők vagyunk. Néhány évvel később, sok könnyel és hosszú éjszakán át, már tudtam: nem Attila vagy a szeretőm tette boldoggá az életemet, hanem az, hogy végre megtanultam magamnak megbocsátani.
Ma, amikor Emese az első bizonyítványát lobogtatja a kezében, és rám nevet, tudom, hogy minden másodperc megérte: a hibák, a bánat, mert ezek tanítottak meg rá, hogy igazán éljek és hogy minden bukás után képes vagyok újra felállni, de már nem mások miatt, hanem magamért. És ez a szabadság most már az én döntésem.
