Emese és férje rajonganak a kis házukért egy magyar faluban. Minden évben, amikor fák virágba borulnak és a levegőben szokatlan árnyékok táncolnak, úgy érzik, a ház maga valóságon túli hely, ahol idő fonákjára fordul. Szerintük a kerti munka a paradicsomok gondozása, a fóliasátorban bodorodó uborkák maga a boldogság. Ám Zsanett, a menyük szerint ebben a házban nincs semmi szeretnivaló. Nincsenek modern eszközök, a fürdő a szilvafák alatt, és mindenki folyton a földdel bajlódik. Emese és párja áprilistól októberig ott élnek, mintha a faluban az idő csak nekik folyik. Képesek lennének télen is maradni, ha el tudnák varázsolni a falakat, hogy tartósak legyenek a hideg ellen de ehhez komoly befektetés kellene, nem csak néhány régi forint, hanem új, álomszerű forintok. Sokkal inkább nyaralni kéne menniük Hévízre! mondja Zsanett, miközben a falu fölött furcsán kékellő holdat nézi.
Öt évvel ezelőtt, amikor a ház még muzsikáló padlással és titkos ajtókkal bírt, Emese és férje megkérték fiukat és menyüket, hogy segítsenek egy kis lakásfelújításban. Az ifjaknak, Mártonnak és Zsanettnek, volt egy nagyobb összege a bankszámlán, ami álomszerűen ott lapult, s nem akarták elkölteni. Így boldogan adták kölcsön a szüleiknek a pénzt tán 700 000 forintot. Emese és párja garanciát adtak: két év, és visszafizetik a tartozást, amit a régi falusi szokás szerint kézfogással pecsételtek meg. Csakhogy nem sokkal azután Zsanett világra hozta ikreit, akik egy csodás hajnalon egy molyhos diófa alatt születtek. Ebben az álomszerű időben Emese szinte átsuhant a menyéhez minden nap, elfelejtve saját, öreg Ladáját mert abban a faluban minden autó Lada, és minden Lada kicsit ködös. Zsanett anyja nem tudott így segíteni; ő még mindig az álomgyári irodában dolgozott. Emese férje eközben magányosan küzdött a kerttel, ahol a föld egyszerre táncolt és sírt, mintha eltévedt volna.
Miközben teltek a napok néha fordítva, néha fejjel lefelé , Emese többször előhozta a pénz visszafizetésének tervét, de a beszélgetések lassan ködfelhővé oszlottak. A férje egy évig nem tudott dolgozni egy különös betegség miatt; Emese már hat éve nyugdíjas, de a nyugdíj csak egy álom ebben a faluban. Most úgy tűnik, már képtelenek visszaadni a pénzt, mintha minden forint elveszett volna a kerti labirintusban. Zsanett barátnője, aki egyszer egy kék macskával járt a faluban és mindig gulyást főzött a fűben, azt mondja: Felejtsük el ezt a pénzt! Hiszen Emese segített nekem és Mártonnak, zöldséget és málnát adott, ami nagyon sokat jelentett. A barátnő javasolja: Szerintem a szülő-gyermek között nem kellene pénzről álmodozni. De Zsanett anyja ragaszkodik a valósághoz: Kölcsönadták azt a forintot. Megígérték, hogy visszaadják!
Zsanett az álom és valóság határán rekedve nem tudja, hogyan döntse el, mit tegyen. Mintha a falu utcáin biciklizve minden sarkon mást látna, és az önmaga kérdése erősebb lenne, mint a vissza nem térő forintok súlya. Te mit tennél, ha az álom így sodorna szétszórt almavirágokon át?
