Egy év telt el azóta, hogy magamra maradtam. Férjem temetése után lassan kezdtem magamhoz térni, de a magány mellett rá kellett döbbennem, hogy egy sokkal súlyosabb gond is nyomaszt: vészesen elfogyott a pénzem. Próbálok nagyon takarékosan élni, semmit sem engedhetek meg magamnak, de mindig felbukkan valamiféle váratlan kiadás a gyógyszerek, az orvosi vizitek.
Ketten neveltük fel a férjemmel a két gyerekünket, mindig igyekeztünk segíteni nekik, minden forintot beléjük fektettünk. Az otthonunkba is főleg miattuk folyt be a pénz, mindig az ő családjukat helyeztük előtérbe. Nem tudom, a sors mennyi időt mér még ki nekem, de a lakásom a fiamra és a lányomra száll majd hacsak másként nem döntök, amit egyelőre nem tervezek. Mindketten iskolázott emberek, pontosan tudják, mennyit ér ma Magyarországon egy ingatlan, és milyen kilátásokat jelent nekik az öröklés.
Párszor próbáltam már célozni nekik arra, hogy egyre nehezebben jövök ki a nyugdíjamból. Ha átvállalnák a folyamatosan növekvő rezsiköltségeket, legalább addig sem rettegnék, hogy megint miből fizetek ki valamilyen váratlan számlát. A lányom, Luca úgy tett, mintha nem értené, mire gondolok, Bence felesége ő intézi náluk a pénzügyeket pedig úgy tűnt, a kérésem egyszerűen lepereg róla.
Körülbelül tudom, mennyit keres mindkét gyerekem, szívből örülök, hogy jól megvannak: autókat tartanak, külföldre utaznak, az unokáimnak sosem kellett nélkülözniük semmit. Amikor látom, mennyire könnyedén költenek el olyan összegeket, amik nekem teljes havi nyugdíjat jelentenek, gyakran elgondolkodom rajta, vajon mit rontottunk el mi a férjemmel? Hogyan lett belőlük ennyire közönyös felnőtt, hogy nem akarják észrevenni, milyen nélkülözésben élek, és eszükbe sem jut segíteni? Pedig mi mindig példát mutattunk: anyósékat, szüleinket tele szatyrokkal látogattuk; vittünk gyógyszert, fizettük a magánorvost ha kellett.
A barátnőm, Zsuzsa felvetette, hogy költözzek össze a gyerekeim egyikével persze anélkül, hogy előre megkérdezném őket , és adjam ki a lakásomat. Bár ezt az utat szívem szerint sosem választanám, lassan muszáj lesz erre is gondolni, ha a következő beszélgetés sem hoz változást a gyerekeim részéről. Nem tudok megélni ennyi pénzből, és már minden megtakarításomat rájuk költöttem.
