A feleségemmel tizenkét éve vagyunk együtt nem rossz családi történet, nem igaz? Eleinte minden mesés volt, dolgoztam én, a feleségem pedig rendben tartotta az otthont, két csodás gyermekkel ajándékozott meg: egy lányunkkal és egy fiunkkal.
Mostanában előléptettek a munkahelyemen, így a családi kasszába is több forint érkezik. Azt hinné az ember: ennél boldogabbak nem is lehetnénk. De a gondok onnan érkeztek, ahonnan a legkevésbé vártam. A feleségem hirtelen addiktív módon kezdett el telenovellákat nézni. Valahogy mindenevő lett: bűnügyi sorozatok, török szerelmi történetek, dél-koreai doramák ez utóbbi szót én is csak mostanában tanultam, állítólag mostanában nagy divat.
Kezdetben nem bántam, elvégre mindenki máshogy pihen, a feleségemnek joga van a kikapcsolódáshoz. Csakhogy a sorozatok egy idő után teljesen kitöltötték az életét. Szinte teljesen abbahagyta a takarítást, főzni is alig főz. Ha ezt szóvá teszem, azt ajánlja, rendeljünk készételt ha futja rá. Valóban, de csak nem fognak a gyerekek naponta pizzán és lángoson élni?
Ráadásul ő maga is gyarapodni kezdett, hiszen az egész napot a képernyő előtt tölti, és közben mindig majszol valamit. Próbáltam kizökkenteni, javasoltam, hogy járjunk együtt az uszodába, vagy vegyünk bérletet egy konditerembe, de mindig ugyanaz a válasz: Fáradt vagyok. De mitől, kérdem én? Egy alkalommal úgy döntöttem, megszégyenítem kicsit, felbéreltem egy bejárónőt, aki fényesre suvickolta az egész lakást. Erre a feleségem eldöntötte, hogy innentől végképp nincs dolga otthon. Gyakran még a gyerekekre sincs gondja: minden idejét a drága telenovellák emésztik fel.
Nem tudom, hogyan találjak szót a feleségemmel. Egykor életvidám, színes egyéniség volt, akibe beleszerettem; most viszont mintha egy szűk látókörű, álomvilágban élő asszony ülne velem szemben, akit csak a képernyő hőseinek sorsa foglalkoztat. Sokszor előfordul, hogy munka után nekem kell bepakolni a mosógépbe vagy leckét írni a gyerekekkel. Az anyósm is teljes mellszélességgel a lányát támogatja, pedig korábban azt gondolta, hogy nem vagyok méltó hozzá. Tőle sem várhatok segítséget. A válás gondolata egyre gyakrabban jár a fejemben. Sajnálnám a gyerekeket, hiszen ők szenvednek ettől a legjobban. De hogy merre tovább, vagy van-e kiút ebből a sajátos, álomszerű helyzetből nem tudom.
