A szüleimet csak a családi fotóalbum megsárgult képeiről ismertem. Anyám belehalt a szülésbe, apám pedig, miután elveszítette az ő szerelmét, még csak rám nézni sem akart lemondott rólam. Nagypapám vitt haza a kórházból, ő lett a gyámom, az én igazi családom.
Mivel nagypapám nem tudta otthagyni a munkáját, ezért bérelt mellém egy dadát, aki vigyázott rám minden délután, amíg ő haza nem ért a gyárból. Később könnyebb lett, amikor elkezdtem járni az óvodába. Az évek repültek, és mi ketten soha nem veszekedtünk igazán mindig kerestük az arany középutat, akkor is, amikor kamaszként a saját fejem után mentem. Minden nap hálás voltam neki, hogy mellettem állt. El sem akartam képzelni, mi történt volna velem nélküle.
Hálám leginkább abban nyilvánult meg, hogy segítettem otthon, és igyekeztem kitűnően tanulni. Nagypapám büszke volt rám: az unokája minden tudományos és sportversenyen indult, ahová csak lehetett.
A pályaválasztásban is ő volt a támaszom. Régóta izgattak a biológia és az élet tudományai, de nem tudtam merre induljak. A nagypapám bemutatott egyik régi barátjának, aki elismert orvos volt a Szent János Kórházban Budapesten. Az a hosszú beszélgetés megvilágította előttem az utat tudtam, hogy ez az, amit igazán akarok.
Az egyetemi éveimet teljesen a tanulásnak szenteltem. Gyakornokként dolgoztam az ország egyik legjobb kórházában. Néha pokolian nehéz időszakok voltak, de nem adtam fel, és végül idegsebész szakvizsgát tettem!
Az államvizsga után nem sokat vártam: az egyik legismertebb magánkórház igazgatója keresett meg, és ajánlott állást nekem. Butaság lett volna visszautasítani. Elkezdődtek a hosszú műtétes napok, megannyi éjszakai ügyelet de büszkén mondhatom, minden műtétem sikerrel zárult. Már az első év végén hívást kaptam előadások tartására is, még a legtapasztaltabbak is szívesen hallgatták a tapasztalataimat. Három év múlva már nemzetközi orvosi körökben is ismerték a nevemet, így nagypapám már nem lepődött meg, amikor megkerestek Amerikából, a Mayo Klinikáról, hogy csatlakozzak hozzájuk.
Nehéz döntés volt, de végül úgy határoztunk: belevágunk. Átköltöztünk, de nagypapám hamar hazatért hiányzott neki Budapest, a Duna-parti naplementék, a barátai, az otthona illata. Én is visszamentem volna vele, ha nem találkozom ott az én szerelmemmel. Bíborka volt a neve, sebész egy másik kórházból. Egyik előadásomon ismerkedtünk meg, eleinte csak barátok voltunk, aztán együtt ebédeltünk, majd összeköltöztünk. Úgy döntöttünk, Magyarországon, a Szent István-bazilikában házasodunk össze, hogy a nagypapám kísérhessen az oltárhoz. Próbáltam visszacsábítani őt Amerikába, de hajthatatlan volt: “Már megvannak a napjaim, drágám, itthon akarok megpihenni és ide temetkezni” mondta.
Egyik közös családi délutánon, amikor nagypapámmal és Bíborral egész nap társasjátékoztunk és nevettünk, egyszer csak megcsörrent a telefonom. Apám volt az. Először gratulált az esküvőhöz, de nem akartam hallgatni a képmutatását, így egyenesen megkérdeztem, mit akar tőlem. Ő így válaszolt:
Pénzt, kislányom! Most már úgy élsz, mint egy királynő. Találtál magadnak jó módú férfit odakint, hát igazán adhatsz néhány forintot a saját apádnak, nem?
Nem bírtam tovább bent tartani a dühömet, letettem, majd azonnal letiltottam a számát.
Nem tudom elképzelni, honnan vette a bátorságot ahhoz, hogy felhívjon, és azt mondja, hogy “család”, amikor egész életemben megtagadott.
Nekem csak két családtagom létezik, a nagypapám és Bíbor értük mindent megtennék. De az apám? Ő nekem már semmi.
Most igazi királynőként élsz! Találtál egy gazdag férfit valahol külföldön, és most dúskálsz a pénzben!