Huszonhét éves vagyok, és olyan furcsa, álomszerű időpontban találkoztam vele, amikor egyáltalán nem voltam felkészülve egy olyan emberre, mint ő. Van egy halvány emlékem egy pesti könyvbemutatóról: mintha egy apró, kanyargós utcában mentem volna egy ismerősöm mellett, aki segítséget kért tőlem dobozok cipeléséhez, mert pénzre volt szükségem, és semmi tervem nem volt. A barátom azt mondta, fizet érte pár száz forintot, én pedig sodródtam az eseményekben mint egy álom sodrásában.
Ott ült az első sorban, ujjai feketében, kezében egy csillogó, szinte elnyelő napló, a telefonja fejjel lefelé pihent az asztalon, a kávéja kihűlt és szinte hajnali varázst árasztott. Nem figyelt senkire, mégis, amikor megszólalt, a város elnémult, a székek mintha gyökereket eresztettek volna.
Később megtudtam, hogy író. Művészeti magazinban és újságban publikált, negyven volt. Akkoriban nem tudtam ezt, csak egy nyugodt, erőteljes nőt láttam, aki soha nem erőltette a szavát, mert nem kellett.
Az esemény után odamentem hozzá álombeli mozdulatokkal, mintha a lábam magától vinne hogy aláírja a papírt az átvett dobozokról. Megkérdezte a nevem, a szemembe nézett, és mondta:
Mindig ilyen vagy, vagy csak ha izgatott vagy?
Hangosan, fura nevetéssel válaszoltam, hogy fogalmam sincs. Ő meg azt mondta, szereti azokat, akik nem próbálnak magabiztosnak tűnni. Így kezdődött minden, mintha a Duna hullámain sodródnék.
Írni kezdtünk egymásnak, eleinte ő röviden, én hosszabban mindennapi kérdésekkel: mit csinál, hol lakik, tanul-e még. Bevallottam, hogy a szüleimnél élek, alkalmi munkákat végzek, kevés forintot kapok, és próbálom elkezdeni valamit. Ő sosem tett kisfiúnak, se nagy illúziókat nem adott. Már az első beszélgetéseinkből kiderült:
Nem keresek kapcsolatot. Más fázisban járok az életben.
Mégis találkozni kezdtünk.
Mindig az ő lakásában, amely kiürült, csendes, tele könyvekkel, mintha valami elhagyott álomban sétálnék. Saját autója volt, saját ritmusa, saját valósága. Én villamossal mentem, néha úgy éreztem, egy idegen világba csöppenek. Ő lassan fogadott, semmi kapkodás, semmi ígéret. Alkalmanként főztem valami egyszerűt, máskor csak bor nyílt, halk Bartók szólt. Beszélgettünk az ő munkájáról, írásairól, arról, mennyire fárasztó újra és újra magyarázni a döntéseit.
Soha nem maradtam ott éjszakára. Nem kísért haza, nekem kellett kérnem hétvégére találkát. Egyszer azt mondta: igen, másszor eltűnt pár napra határidők, megbeszélések, utazás. Amikor visszatért, mintha minden ugyanúgy lett volna, magyarázat nélkül, szavak nélkül.
Egy álomszerű este a szobája félig sötét volt a háló szélén leült és megszólalt:
Ne szeress belém.
Nem tudtam mit mondjak, csak annyit: nem vagyok szerelmes. Mindketten tudtuk, hogy ez nem teljesen igaz.
Többet akartam, nem ígéreteket, csak helyet. Ő folyton ismételte hogy más irányba tart az életünk. Ő már kiépítette magát, én csak próbálok elindulni. Nem akarja, hogy lehorgonyozzon, se én ne használjam őt rövidebb út gyanánt.
Amit kérsz, azt nem tudom adni mondta.
Mégis újra hívott.
Egy idő után rájöttem: azt adja, amire képes félig jelenlét, mély eszmecserék, spontán találkozások. Elfogadtam, mert úgy éreztem, nincs jogom többet kívánni. Hogy is beszélhetnék jövőről, amikor magamat sem tudom eltartani?
Minden alkalommal, amikor elhagytam a lakását, álomszerűen bolyongtam a pesti utcákon, majd felszálltam a buszra. Egyszerre voltam megtelve és üres. Hálás neki a pillanatokért, de tudva, hogy visszatérek szüleim szobájába, a valóságba, ami nem épp ragyogó.
Soha nem ígért semmit. Nem hazudott. Mégis fájt.
Még mindig látom őt nem olyan gyakran, mint szeretném. Néha azt képzelem, hogy egyszer majd másképp néz rám. Vagy elég felnőtt leszek, hogy ne érezzem magam kicsinek mellette. Vagy elfáradok, és véget vetek ennek.
Nem tudom mostanában inkább szomorúvá tesz, mint boldoggá az együtt töltött idő.
Miért?
