Késő este tért vissza, és azonnal a zuhany alá lépett. Nem is érintette meg a cipőjét az ajtófélfán, csak eldobta a kabátját a székre, és a fürdőszobába szürkülve tűnt el, mintha a víz képes lenne lemosni róla egy egész napot.
Hallottam, ahogy a csapot a határáig nyitja, a kabin pedig felhőként nyeli el a gőzt. A percek lassan csordultak, én pedig őket számoltam fejemben, mint amikor a játszótéren a hintát számoltam: egyszer, kétszer, háromszor túl sokáig.
Amikor kilépett, a haja még nedves volt, más illatot bűvölt: valahol a citrusos frissesség közt egy idegen, édes akkord szűrődött bele.
Egyenesen le vagyok fáradva morfondázott, anélkül, hogy a szemébe nézett volna. Holnap mesélem el. Bólintottam, és még egy olyan mosoly is felkúszott az arcomra, amelyik csak az arcot tartoztatta, nem a szívemet.
Egyedül maradtam a konyhában a kabátjával. A kezemben tartottam, hogy felakasztjam a szekrényben.
Ahogy a kabátot a fogasra akasztottam, valami susogott az egyik zsebében. Reflexszerűen nyúltam hozzá egy háromszögbe hajtott papírcsík nyúlt ki a tenyérem alól. A papír még meleg volt, mintha a testétől származó hő még el akarna takarni egy titkot, amit sosem szabadna felfedni.
A papír megremegtek a ujjaimban. Terítettem az asztalra. Egy elegáns étterem logója, a belváros címe, 22:41. Vacsora: 2 fő. Két kávé, egy üveg vörösbor, két előétel, két desszert. Kettő.
Az első másodpercben az agyam azt tette, amit ilyenkor mindig: megpróbálta megmenteni a valóságot. Lehet ügyfél, lehet partner, lehet kolléga, aki segítségre szorul. Ujjammal végigsimítottam a menüpontok nevén, amelyek olyanok voltak, mint egy konyhai nevetés a naivitásomból: carpaccio, bélszín, tiramisu. Neki nem ízlik a tiramisu, nekem viszont ízlik.
Eltettem a számlát a fiókba, de az egész éjszaka susogása visszhangzott. Felálltam, járkáltam a lakásban, kinyitottam a hűtőt, kortyoltam csapvízet, a végén a számla összegére bámultam: egy apró szám, amelynek súlya nehezebb volt, mint a kabát.
Reggel mindketten úgy tettünk, mintha semmi sem történt volna. Elkészítettem egy kávét, egy szendvicset tálaltam előtte. Ő úgy tett, mintha nem látná a remegő vajat a kenyéren. Ma is késő lesz mondta, és gyorsan átgörgette a telefonját.
Nagy ügyfél, új projekt. Figyeltem, ahogy felveszi ugyanazt a kabátot. Egy pillanatra felemeltem a kezem, hogy megállítsam hogy mondjam: Maradj, beszéljünk. Nem szóltam. A ajtó némán becsukódott.
Munka után elindultam a számla címére. Nem tudtam, miért talán, hogy megellenőrizze, létezik-e a hely a fejemben vagy a valóságban. Igen, létezett. Téglából épült épület, félhomály, a kirakatban poharak csillogtak, mint megigézett ígéretek.
Leültem a padra szemben. Bent a pincér szedte el a székeket, rendbe tette az asztalokat. Kivettem a telefont, bekapcsoltam a kamerát, de nem fékeztem képet. Nem akartam a történetet bizonyítékokká változtatni. Meg akartam érteni.
Öt percet töltöttem bent. Nőnek egyedül? kérdezte a pincér mosollyal. Nem, köszönöm. Csak van asztal ma? A jegyzetfüzetébe bökött. Sok. Csütörtökön mindig zsúfolt. Kétségbeesetten kérdeztem: És tegnap? 21 órakor?
A pincér összeráncolta a szemét. Tegnap tele volt. Gyakran visszatérnek ugyanazok az arcok de nem mindet ismerek. Bocsánatosan mosolygott. Talán a sarokban a pillér mellé? Bólintottam, bár valójában nem erről akartam kérdezni. Kiléptem, miközben a nyakamba nehezedett a tekintetek súlya, bár senki sem nézett rám.
Este, mielőtt visszatért volna, elővettem a számlát a fiókból, és a linólszalvétára tettem mint egy pakli kártyát, amely arra vár, hogy valaki felfordítsa. Későn tért haza, leült levesét, azt mondta, hogy finom. Aztán hosszabbra nyúló zuhanyba ment, a víz úgy csapódott a csempékre, mint dobok egy dobodalra. Kijöttem a konyhából a fürdőszobába, és a nyitott kézzel kopogtam az ajtón.
Megléphetek? kérdeztem.
Adj még öt percet kiáltotta. Mindjárt elmondom mindent.
Azonnal. Holnap. Később. Szavak, melyek egyszer a nap rendjét jelentették, most úgy csengtek, mint egy elhalasztott tartozás.
Elmesélte, hogy üzleti vacsora volt. Egy ügyfél jött Budapestről, aki nem iszik egyedül. Magyarázott, de tudod, hogy van ez a helyzet. Tiramisut is rendeltek, mert a menüben volt. Amíg ezt mondta, a tekintete elkerülte a szemeimet, mintha félne, hogy valamit olvasna bennük.
Miért zuhanyba menekült elsőként? kérdeztem. Nem is szagoltál a raktárban.
Elfáradtam válaszolta. És fel akartam melegedni. Tudod, könnyen megfázhatom magam.
Lehet, hogy igazat mondott. Lehet, hogy hazudott. Lehet, hogy félig igazat mondott, azt a legrosszabb igazságot, amelyik a párnába bújtat.
Az éjszakában ismét felkeltem. Tea készítettem. Nyitottam és zártam a hűtőt. Lefedtem a szalvétát, felemeltem. Kiveszem a számlát, visszateszem. Mint egy gyerek, aki minden alkalommal ellenőrzi, vajon a varázslat még működik-e.
Másnap egy képet küldött az irodáról: kollégákkal, pizza dobozban. Nehéz nap, tartsd a tenyereket. Ténykedtem. Aztán egyedül a magaméval a bevásárlóközpontba, a parfüméria felé léptem. A csuklómra simítottam egy tesztillat szalagon, amit tegnap éjjel éreztem: Amber di valami. Drága, elegáns, uniszexnek álcázott, de a polcon Nőknek állt. Magamnak mondtam, ez egy új kampány, egy új szabvány, hogy férfiak és nők most már egyforma illatot hordjanak.
Szombaton moziba hívott. Elfogadtam. Egymás mellé ülve popcorn-t majszoltunk egy dobozból. A film közepén rápillantottam a telefonjára, nem kukkoltam, csak szélsebesen láttam egy értesítést: Köszi a tegnapot. Találkozunk. Név nélkül, szám nélkül. Elolvadt, mielőtt megjelenhetett volna. Lehetett ügyfél, lehetett pincér, lehetett bárki, akinek segített, tanácsot adott, valamit ígért. Lehetett valaki, akit előbb nem akartam megnevezni.
Vasárnap elővettek egy naptárat, és három mondatot írtam bele: Beszéljünk. Határokat állítsunk fel. Kérdezzünk az igazságról. Letettem. Felvettem újra. Kitéptem a lapot. A kukába dobom. Kiveszem, kisimítom. Visszateszem a számlával a fiókba.
Este, amikor aludni készültek, megkérdeztem:
Van valami mondanivalód, mielőtt magamhoz kezdjem a saját mesémet?
Nincs semmi, ami bántana válaszolta, az arcát a párnába hajtva. Tényleg.
Egyetlen mondat néha nehezebb, mint egy igen vagy egy nem.
Nem tudom, hogy ott volt-e másik. Nem tudom, hogy a két főre szóló vacsora árulás volt-e, vagy csak az élet, amelyik a tervünkön kívül szökken. Tudom, hogy valami megváltozott. Hogy a zuhany vizének nem lehet mindenre kifolyni. És hogy a számla, bár golyóvá lehet nyomni, egyszerű számokban marad, amelyek nem akarják magukat törölni.
Ma a számlát az asztal közepére tettem nem a neki szánt tányérra, hanem a közös ételként, amelyhez mindketten fel kell ismernünk, hogy éhesek vagyunk-e. Két bögre teát főztem.
Leültem, és várok, míg visszatér. Talán belép, rápillant, és azt mondja: Túlzásba vittem. Féltem. Nem akartam megbántani. Vagy azt, hogy: Ne bízz a számlákban jobban, mint bennem. Vagy egyszerűen csak a papírt a szemétbe dobja, és megkérdezi, mi lesz a vacsorával.
A döntésnél most a válasz súlyát kell mérnem: a félelmet, ami megerősíti a kétségeimet, vagy a csendet, amely táplálja őket. Talán a legbátrabb az a harmadik út nem a mások tekintetében, hanem a saját szívemben nézni, hogy még képesek vagyunk-e két főnek rendeltetni.
Még nincs megoldásom. Van egy asztal két személyre lefektetve, és egy papír, amely kevesebbet mond, mint gondolnánk és többet, mint akarunk. Mit csináljak vele? Még nem tudom. Néha nem a számla fed fel igazságot, hanem hogy mennyire tudunk együtt rá nézni.
