A barátommal együtt béreltünk egy szobát egy idős néninél, a IX. kerület egyik régi bérházában Budapesten. Nyolc hónapja éltünk már vele, egy fedél alatt.
A konyhában közös hűtőszekrényt használtunk. Az ő polcai mindig szinte üresek voltak; egyetlen dolog árválkodott benne: egy fazék zabkása vízben főzve. Mosószappan csak kézi mosásra, az olaj olcsó, átható szagú. A folyosón lévő cipői foltozva, lerongyolva. A lakás szinte ordította a szegénységet.
A néni soha nem szólt bele a dolgainkba, hajnal óta késő estig járta az utcákat, gyűjtötte az üres alumíniumdobozokat, és plakátokat ragasztott villanyoszlopokra. Vasárnaponként lakomának számított, ha a piacról hozott, már rohadó gyümölcsökből össze tudott szedni magának ebédet.
Sajnálat szorította a torkomat, mikor láttam. És amikor vendég jött hozzá, képtelen voltam visszatartani a könnyeimet a világ igazságtalanságán.
Egy körülbelül 45 éves nő lépett be az ajtón, a saját kulcsával, és ridegen így szólt:
Hoztad a pénzt?
Igen, lányom, tessék sóhajtott fel a főbérlőnk.
Ez nem elég. Holnap elhozom a lányomat is!
Kié ez a ruha itt? Vendégeid vannak?
Kiadom a szobát, valamiből élnem kell, minden nyugdíjamat neked adom védekezett elcsukló hangon a néni.
Akkor bemegyek, megnézem, kik is ezek a lakók. Az mondják, csalók… már nyitotta is a szobánk ajtaját.
Na nézzük csak, kik vannak itt?
Ez a váratlan betörés a jogszerűen bérelt szobánkba annyira ledöbbentett, hogy csak ennyit tudtam mondani:
Asszonyom, legyen szíves, csukja be az ajtót maga mögött!
Te meg ki vagy, hogy nekem parancsolgatsz? Én vagyok a tulajdonos! Mostantól nekem fizetettek, itt van a számom, és itt van a bankszámlaszámom. A nő cipőstül bejött, két cetlit letett az asztalra. És nehogy késsetek, mert kiteszlek titeket! Mikor fizettél utoljára?
Lányom, kérlek, hagyd őket békén. A villanydíj tartozást ebből törlesztettem, mert különben mindent elzártak volna. Hogy élhetnék villany nélkül? szinte zokogott a néni.
Ne vedd fel többé a lakbért tőlük! Inkább utalják nekem. Ennyi. Holnap, ahogy mondtam, elhozom a lányomat.
A nő távozott, a néni pedig hangtalanul roskadt le a folyosó sarkában álló székre. Odamentem hozzá, átöleltem, próbáltam vigasztalni:
Ne sírjon, minden rendbe jön.
Adj egy kis teát, kérlek.
Még sosem láttam, hogy igazi teát ivott volna. Mindig csak málnalevelet és ribizliágat főzött, amik csokorban száradtak a konyhában.
A néni a kezébe vette a bögrét és mesélni kezdett:
Egyedül neveltem a lányomat, férjem elment egyszer, többé nem jött haza. Szívemet-lelkemet beletettem. Most meg arrogáns, mindig férfiakat hajkurászó nő lett belőle. Harmincöt évesen férjhez ment, és született egy unokám. De a veje zsugori, irigy ember. Én meg elkezdtem nekik segíteni anyagilag is.
Ez a segítség lassan kötelességgé vált. Havi nyugdíjamat elveszi, ha nem adom, akkor nem láthatom az unokám. Gondoltam, ha kiadom a szobát, legalább lesz mit ennem. De már ezt is el akarja venni. Hogy tehettem fel az életemet egy ilyen lány nevelésére?
Zokogva meredt maga elé, a tea kihűlt a kezében. Sajnálat fojtogatta a szívemet.
Most pedig el akar költöztetni, eladni a lakást. Talált nekem egy kis panelt a város szélén, vagy talán utcára is kerülhetek. Már mondogatja is. Ha nemet mondok, megint azzal fenyeget, hogy elzár tőlem az unokámat. Bármilyen áron, csak hogy lássam a kicsit, inkább mindent odaadnék…
Mire a párom, Zsolt hazaért az egyetemről negyedéves jogászhallgató , elmeséltem neki mindent, megkérdeztem, hogyan segíthetnénk a néninek.
Bekopogtunk a szomszédokhoz, akik tanúk voltak arra, hogy a lánya pénzt követelt kiabálva. Megbeszéltük velük, hogy tanúskodjanak, majd együtt elindítottuk a bírósági eljárást, hogy a nagymama láthassa az unokát.
Azt is tanácsoltuk, hogy szerezzen be pszichiátertől papírt ki tudja, a lánya mit állít majd.
Megnyertük a pert, így a néni most már hivatalosan láthatja az unokáját, kéthetente három órára. A nyugdíját nem tudják elvenni, nincs mivel zsarolni. Azóta az asztalán normális gyümölcsök és hús is megjelennek, és segítünk neki a lakás rendbehozatalában is kifestjük a falakat, lecseréljük a harmincéves tapétát.
Hálából már nem is akar pénzt elfogadni tőlünk a szobáért. De mi akkor is kitesszük az összeget az asztalára, ha könyörög, hogy ne.
Hogy teheti meg valaki ezt az édesanyjával? Elvenni a kisnyugdíját, miközben nem törődik vele, mit eszik azzal az emberrel, aki világra hozta és felnevelte… Ez színtiszta hálátlanság.
Szeressétek a szüleiteket! Ők azok, akik miatt egyáltalán élhettek ezen a világon!






