Miért nem adod oda nekünk a lakást? Hamarosan szülni fogok, te pedig úgyis egyedül laksz benne.

Gyermekkorom felét ikertestvéremmel együtt különböző gyermekotthonokban töltöttük. Aztán, amikor anyám húga, vagyis a nagynéném, betöltötte a tizennyolcadik életévét, magához vett minket. Ő és későbbi férje igazi szüleinkké váltak, nagyon szeretem őket, és hihetetlenül hálás vagyok mindazért, amit értünk tettek.
A tizennyolcadik születésnapunkon elvittek minket egy belvárosi, háromszobás lakásba, ami régen a szüleinké volt. Egész idő alatt kiadták albérletbe, és most felajánlották, hogy adjuk el, osszuk el ketten az árát, hogy mindketten vehessünk saját otthont. Nekünk tetszett ez az ötlet. A lakás elég jó állapotban volt, így jelentős összeget kaptunk érte. Én annyit, hogy egy szép, kétszobás lakás megvásárlásához elegendő volt, természetesen devizahitelt is felvettem, amit egy év alatt sikerült kifizetnem. Utána nekiálltam felújítani a lakást, és sorban beszereztem a bútorokat.
Nevelőszüleink örültek, hogy végre révbe értem. Viszont a testvérem miatt aggódtak, próbálták tanítani az élet fortélyaira, hogyan ossza be jól a pénzét, de ő egyáltalán nem sietett lakást venni. Drága műszaki cuccokra, éttermekre, utazásokra költötte el a pénzét.
Végül a nagynénémnek elfogyott a türelme, és megfenyegette, hogy ki kell költöznie, ha nem vesz magának lakást, mielőtt elherdálná az összes pénzt. Már csak annyi pénze maradt, hogy abból lakást venni nem lehetett, így kénytelen volt albérletbe menni.
Akkoriban már volt egy barátja, akivel összeköltöztek, közösen takarékoskodtak, s én örültem, hogy végre a húgom is magára talált. Közben én munkahelyemen előléptetést kaptam, tudtam segíteni a szüleimnek, elutaztam szabadságra, s ott megismertem egy remek fiút, akivel összeköltözést terveztünk.
Nem sokkal azután, hogy a kapcsolatunk elkezdődött, összejött a család nálam. A húgom bejelentette a jó hírt: babát vár, aztán belefogott egy hosszű monológba arról, mennyire nehéz most albérletet találni, főleg úgy, hogy a bérleti díjak magasabbak, mint a fizetésük…
Sosem értettem, mire akar kilyukadni, amíg hozzám nem fordult:
Add nekem a lakásod! Hamarosan megszülök, te pedig úgyis egyedül vagy, ugyan már, miért nem élsz a nagynéninél, neki úgyis van egy üres szobája? kérdezte a húgom.
Határozottan nemet mondtam neki, ő sírva fakadt, a párjához fordult, majd együtt távoztak.
Utána még többször hívott telefonon, hogy nem gondoltam-e meg magam, de én kitartottam a döntésem mellett. Én dolgoztam meg minden forintért, én szerveztem és gyűjtöttem a felújításhoz, minden apróságért azért a lakásért; most hogy adhatnám csak úgy oda?
A saját hibája, hogy nem gondolt a jövőjére időben. A mai napig úgy érzem, mindenki a maga szerencséjének a kovácsa, ahogy azt nálunk, Magyarországon mondani szokás. Ha valamiben biztos vagyok, hát abban, hogy az önálló életet magunknak kell kiharcolni, nem mások rovására.