Ma este furcsa álmot láttam. Egy ködös, budapesti hajnalon ültem egy BKV-busz zsúfolt utasterében: a sofőr, egy fiatal, 25 év körüli férfi, akit Máténak hívtak, egészen szokatlanul mosolygott magában. Egy idős asszony, talán 80 is lehetett, Zsuzsmannak hívták, botjával lassan felszállt. Figyeltem, ahogy előkotorta batisztzsebkendőjét, amelybe néhány gyűrött forint volt csomagolva. Pontosan kiszámolta a viteldíjat, aztán halkan arra kérte Mátét: álljon meg a következő boltnál lévő megállónál.
Máté megszokásból bólintott, majd amikor a busz megállt, az idős hölgy halkan megszólalt:
Köszönöm, édes fiam.
Máté azonban nem vette el a pénzt. A fejét megrázta, elővett egy barna bőrtárcát, s azt mondta, hogy mindjárt visszajön. Mintha mindenki másra sem várna, kiszállt, és a szürreális párában beúszott egy kis közértbe. Ott vásárolt négy liter tejet, tejfölt, egy vekni kenyeret, tésztaféléket és egy csomag csirkemellet. Pulóverét szorongatva visszarohant a buszhoz, s a csomagot átnyújtotta Zsuzsmának.
Az asszony könnyekig meghatódott, de tiltakozott:
Ne, kedveském, elég az én kis nyugdíjam, kenyérre, tejre, mindenre jut bőven!
De Máté csak vállat vont:
Ha nem fogadja el, kidobom az egészet!
Zsuzsma sírt. Áldást mondott Mátéra, szerencsét és jószívű embereket kívánt neki egész életére.
Amint Máté visszaült, egy negyvenes hölgy talán Ilonának hívták fennhangon megszólalt:
Megérte kiadni ennyi forintot, s itt vesztegelni néhány köszönömért?
Máté megdermedt, aztán hátat fordított, különös nyugalommal kinyitotta az ajtót, s határozottan így szólt a nőhöz:
Amíg olyan emberek élnek, mint maga, addig az öregek minden fiatalt udvariatlannak hisznek, mert nem tanítanak mást a gyerekeiknek, csak álszentséget és pénzhajhászást!
Ilona vörös lett, mint egy kalocsai paprika, s szégyenkezve leszállt. Máté közben álomszerűen összemosódott, mint egy festékpaca az esőben de szívemben ott maradt: legyünk mindannyian kicsit olyanok, mint ő.






