Hallod, nagyon kellemetlen bevallani mondta Dániel bűnbánó mosollyal, miközben ujjait a asztalon dobolta de otthon otthagytam a pénztárcámat, minden kártyám ott van. Tudnál fizetni? Tényleg kényelmetlen helyzetben vagyok
Kincső, meglepett, de nem meglepődött felhangon, kinyúlt a táskája felé. Hat ezer forint vacsorára ketten nem a legkellemesebb kiadás, de nem is dráma. Már elég sokáig dolgozik, hogy ne izgatkozzon ilyen összegek miatt.
Persze, semmi gond.
A pincér hozta a terminált, Kincső a kártyát a gépre húzta. A kijelző zölden villogott, jelezve a fizetést. Dániel hálásan bólintott, és segített felállni, a könyökénél fogva.
Kint hideg szél kúszott a csontokig. Kincső megfűtötte a sálját. Dániel mellé lépett, csendben, mintha valamit átgondolna. Megállt egy lámpa alatt, és felé fordult.
Tudod, van valami, amit el kell mondanom kezdte, hangjában furcsa hangvétel. A pénztárca tényleg nálam van. És a kártyák is.
Kincső megdermedt. Hideg kígyóként szaladott fel a lábain.
Hogy?
Ez egy próba volt húzta elő a bőrkészülékből egy fekete, bőr borította pénztárcát, és forgatta kezében. Azt akartam biztosra venni, hogy nem csak a pénz miatt vagy velem. Érted? Most már tudom, hogy nem vagy anyagias, s önálló vagy.
Kincső lassan kilégzett. A belsejében szoros csomó szorult össze. A nevetés a torkában kapott rekedtséget, de megpróbált laza arckifejezést adni.
Örülök, hogy átmentem a teszteden mondta a lehető legkíméletesebben.
Dániel felkönnyebbülve nevetett, vállra vetette Kincsőt. Ő pedig a fejét a vállára hajtotta, hogy ne lássa megfeszített állkapcsát. Belsőben minden felborult. Degrádja megaláztató volt, mintha egy középiskolás lányt vizsgáztatna.
A következő hetek úgy repültek, mint a mindennapi rutin. Majd Dániel megkérte a kezét. Minden romantikus és szép volt, Kincső beleegyezett.
Az esküvői készülődés szinte azonnal elkezdődött. Kincső egy krém színű, csipkés ujjú ruhát vett a budapesti Szívszalonban. A vendéglőbe negyven főre foglalták le a Rózsa Vendéglőt, meghívókat küldtek ki.
Dániel anyja, Ilona, minden hétvégén betért a lakásba, dicsérve fiát, mintha piacra vinné a legjobb árut.
Dániel olyan felelős, mint egy jó pék, csicsergett, miközben átlátszó porceláncsészékbe öntötte a kávét. Mindig segít, soha nem felejti el a anyját. Kincső, örülj, hogy Dániel téged választott.
Kincső bólintott, mosolygott, bár Ilona szavai csak átcsúsztak feje felett. Megtanulta, hogyan kapcsoljon ki, amikor a anyós hosszú monológjait hallja.
Két héttel az esküvő előtt Dániel felajánlotta, hogy költözzön hozzáját. Egy felújított épület tizenötödik emeletén, panorámaablakokkal és a Duna kilátással. Kincső beleegyezett, bár valahol benned ellenállt. Elkezdett csomagolni, dobozok gyűltek a kis egyes szobájában.
Az átköltözés napján Kincső az első dobozt, tele díszpárnákkal és képkeretekkel, cipelte. Dániel a lépcsőháznál vette őt, segített a liftig vinni.
Az új lakás friss festék és új bútor illatát árasztotta. Kincső a dobozt a bejárati sarokra helyezte, nyújtott egyet, miközben a hátát nyújtotta.
Dániel kézbe vette, és meghívta:
Gyere, menjünk fel a teraszra, megmutatom, milyen kilátás nyílik innen.
A keskeny erkélyen a szél a haját szárnyalta, Kincső becsukta a szemét a ragyogó napfénytől. A Duna alatta csillogott, a város a horizonton terült el.
Dániel hirtelen:
Adj a telefonod! Szeretnélek fényképezni ebben a környezetben.
Kincső a farmerzsebében keresett, elővitte egy fekete okostelefont. Dániel felkapta, majd hirtelen megfordult, és a korlát felett kilőtte a készüléket.
Kincső megdermedt. Az idő mintha megállt volna. Felnézett a földre, egy apró pont tűnt el a lépcsőhöz közel. A hideg nyugalom elárasztotta.
Mit csinálunk, kedvesem? mosolygott Dániel, keresztbe rakva a karjait.
Kincső lassan a földre nézett, nem volt benne pánik, csak hideg, távolságtartó nyugalom.
Le kell menned alul, és hozd vissza a SIM kártyámat mondta nyugodtan, mintha semmi sem történt volna.
Dániel nevetve húzta elő a telefonját, és a Kincső orra előtt mutatta, mint egy bűvész, aki nyúlik egy nyulat a kalapból.
Meglepetés mondta, élvezve a pillanatot. Látom, hogy nem bánod. Itt van. Csak a reakciódat akartam tesztelni, a régi telefonom pedig szárnyra kapott.
Kincső felvett a telefonját, látta a karcolást a védőüvegen, ujjával simogatta a képernyőt. Belsőben egyre nőtt a harag, sötét és nehéz. Felnézett Dánielre.
Nem vagyok háztartási gép, hogy átessek a tesztjeiden suttogta.
Dániel nevetése elhalkult. Arcán a kifejezés megnyúlt, szemöldökei felhúzódtak.
Hidd el, csak poén volt próbálta békíteni. Ne haragudj. Szeretlek.
Kincső levette a kezéről a gyűrűt egy arany gyűrű egy kis gyémánttal és átadta.
Mit csinálsz? kérdezte Dániel, mintha egy kígyót fogna.
Visszaadom helyezte a gyűrűt a tenyerébe. Az ilyen ellenőrzések a méltóságomat sértik. Nem házasodom egy ilyen gyermeki, aprócska emberrel.
Kincső, komolyan? Egy poén miatt? morogott Dániel, panaszkodó hangon.
Kincső hátra fordult, bejött a lakásba. A dobozok a bejáratban álltak érintetlenül. Örült, hogy még semmit sem bontott ki. Elkapta a kocsi kulcsait, a táskáját és a maradék egyetlen dobozt, majd kilépett.
Kincső! Várj! kiáltott Dániel a folyosón. Beszéljünk!
Nem kell beszélnünk dobta vissza a vállán. De el tudom mondani a saját nyelveden: te, Dániel, nem vetted át a tesztet.
Kincső újra a dobozt a kocsi hátsó ülésébe tette, csendben beindította a motort. Dániel a lépcsőházban állt, vakon bámult utána. De Kincső tovább ment, hazafelé.
Otthon a szokásos illatok terjengtek: kávé, régi könyvek, levendula spray. Kincső leveszette a cipőjét, a konyhába lépve teáskannát tett a tűzre. A telefon rezegni kezdett. Dániel hívott. Letettem a hívást. Egy perc múlva jött egy üzenet: Sajnálom, megbántottalak. Találkozzunk, beszéljünk.
Kincső törölte, nem válaszolt. Jött még egy, aztán még egy. Blokkolta a számot, kikapcsolta a hangot.
A következő napokban Dániel idegen számokról hívott, üzeneteket küldött közösségi oldalakon, közös barátoknak kérte, hogy mondják el, mennyire megbánja.
Kincső mindent figyelmen kívül hagyott. Nem érdekelte a esküvői kiadások, a lefoglalt étterem, a meghívók. Ami számított, hogy nem enged magát megalázni valaki felsőbbrendűségén.
A krém ruha a szekrényben várt, védőhuzalban. Kincső elővette, egyenesítette a csipkés ujjakat. Unokahúga Kata, aki mostanában kérte, hogy segítsen a ballagási ruha kiválasztásában, lelkes volt. Ez tökéletes lesz rá gondolta Kincső, és sokkal jobban áll, mint a női, aki egyáltalán nem kapott esküvői ruhát.
Kincső leült a kanapéra, átölelte a térdeit, és az ablakba bámult. Az égen elsötétödött, a nap utolsó sugarai még lángoltak. A város zúgott alul, élő és közömbös a drámákra. Valahol Dániel a felújított épületében ült, csodálva, miért szakította le minden szálat. Nem értette, hogy a tesztek megaláznak. A szeretet és bizalom nem mérhető kísérletekkel.
A telefon újra rezgett. Ismeretlen szám. Kincső nem vette fel. Zene szólott, betekerült a takaró alá, lehunyta a szemét. Belsőleg nyugalom, bár üres, de békés volt mintha levesztek volna a nehéz hátizsákot egy hosszú útról.
Két nappal később Kata betört a lakásba, izgatott sikolyondal, látva a ruhát.
Teta Kincső, tényleg ez lesz az enyém? szorította a csipkét a mellkasához, forogva a tükör előtt.
Igen bólintott Kincső, figyelve a rozzant szemekben.
Neked már nincs rá szükséged?
Nem, más terveim vannak.
Kata átlátta őt, virágillatú sampon és fiatalság illatával, és szorosan megölelte. Kincső visszaölelte, a hátát simogatta. Jó volt, hogy a ruha nem veszett el. Jó volt, hogy időben megállt. Jó volt, hogy belül nem maradtak bánat, csak enyhe szomorúság a múlt idő múlásáról.
De most már szabad. És ez fontosabb mindenféle tesztnél, ami a világot próbálja mérni.







