Egyszer régen történt, eszembe jut mostanában, amikor nagynéném, Róza néni Herendivel díszített étkészlete végleg darabokra tört. Az esküvői készlet volt az, tizenkét személyre való. Elköszönhettünk hát az aranyszegélyektől, meg a hátoldalon sorakozó gyönyörű Herendi Porcelánmanufaktúra feliratoktól Károly bácsi egyszer csak leesett a padlásról egyenesen a dobozával együtt.
Jaj, mondta Róza néni, és még csak kíváncsian nézte.
Hisz ez porcelánból van!
Mintha a porcelán sose törne el. Aztán ráült a tragédia súlya, s Róza néni csak ült a karosszékben:
Károly, hozz már egy kis valeriánát! kiáltott, telefonált mindenkinek, még nekem is, holott az távolsági hívás volt régen, és záporozni kezdtek az emlékek fiatalságáról, ami most ezer apró szilánkban hevert a szőnyegen:
A szüleinktől kaptuk esküvőre, húsz éve. Hozzá se nyúltunk, mindig vártuk a különleges alkalmat, egy huszadik évfordulós, mondhatni porcelánlakodalmat, Isten bocsássa meg nekem.
És mi lett belőle? Apám meghalt, Károly kibicsaklott bokával fekszik, nekem meg újra felszökött a vérnyomásom.
S figyelj csak, ezalatt egyszer sem vettük elő ezeket a tányérokat.
Őrültek vagyunk
Töprengeni kezdtem.
Miért őrzünk készleteket, ékszereket és színes, eleven érzéseket különleges alkalmakra?
Miért félretesszük az illatos gyertyát egy különleges estére, dugdossuk a fülbevalót az ékszerdoboz aljába, rászólsz a gyerekre, ha a szalámit előbb szeretné lecsípni az asztalról, és miért tartogatjuk a kedves szavakat Valentin-napig?
Mitől kevésbé érdemes ez a mai nap, ez a pillanat, mint egy ünnep?
Vajon tényleg mindig lesz még rá időnk?
Gondoljunk bele! Amikor a toronyházak leomlottak New Yorkban, a menekülők utolsó telefonhívásai szinte mind szerelmi vallomások voltak.
Az emberek a szeretteiket hívták, vagy üzentek nekik a hangpostán:
Szeretlek! ezt mondani tűnt a legfontosabbnak, amit még a földön el kellett intézni.
A valóság, ha hiszünk az enciklopédiának, ami ténylegesen létezik vagyis az a hajszálnyi idő a múlt és a jövő között.
Nem szabad félretenni, nem kell elrejteni a padláson, majd egyszer felcímkézni azt, ami most és itt örömöt adhat, boldogságot, mosolyt.
A holnap bizonytalan, csak a ma létezik igazán, amely semmivel sem kevésbé ünnepi vagy különleges, mint szilveszter vagy akár egy márciusi nőnap.
Ezért siessünk.
Béküljünk meg egymással. Lássuk meg a Balaton csillogását, játsszunk a fiunkkal, öleljük át a lányunkat, vegyünk Édesanyánknak még egy üveg Chanel No. 5-öt hogy ne csak ünnepen fújja magára, hanem minden nap.
Mindent meg kell próbálni, amíg lehet. Elolvasni azt a könyvet. Megkóstolni a csigapörköltet vagy sültharcsa nyárson. Nézzük meg a kedvenc magyar filmet, és most az egyszer hagyjuk a mosatlan edényeket a mosogatóban.
Vegyünk Róza néninek egy új készletet a Váci utcáról, és rendezzünk igazi nagy magyar vendégséget.
Siessünk, hogy elmondhassuk a szeretteinknek, mennyire fontosak nekünk mielőtt véget ér a történet, s legördül a végszó.







