2023. július 14.
Már a halászhálóval visszatértem a szűk ösvényen, a Kosárváros felé tartó út mentén, miközben a nap alig szűrődött át a nyári melegben. Hirtelen a Tisza ködös, sötét habja közül egy sirályra emlékeztető, mégis emberi sikoly tört ki. Nem csak kiáltás volt egy szinte állati félelem, amely a hátamon szőrmét csóvál a hidegben. Egy nő kiabált a vízből, hangját a szél a fenyőkoronák között márta, de a szavak mégis hallatszottak: segítség
Mielőtt gondolkodtam volna, kidobtam a kosarat, melyben néhány ezüstös hal csillant, és a nehéz, gyárszázas kabátot, a megviselt munkanadrágot lekapva, csak egy koszos aláöltözetben vetettem magam a fagyos vízbe. A szél, mint vad őz, felkapta a hullámokat, habot szórva arcomra.
A folyó erős áramlása, amely szokás szerint lankán kanyarog, ma elcsábította a lábamat, mint hideg kezek. A sötétebb, mélyebb szakaszon Réka a sötét hajú lány, akit a víz alig hagyott meg a fejével küzdött. A hajai a hullámcsúcsokba szöktek, aztán a mélybe süllyedtek, mintha algák lennének. Azt hittem, a szavát halló fiú már a másik parton állt, de nem nézett vissza, csak hevesen evezett egy kis inflálható csónakkal, és a fás szegély mentén elmenekült, mintha menedékéről menekült volna.
Amikor a végső helyre értél, a víz lassú, baljósló köröket húzott körül. A szívem megroppant a lábujjaimban. Mély lélegzettem, és a jeges ködbe merülve keresztül fogtam Réka ujját a nadrágom vonalában, a másik kezemmal evezve, a lábamat pedig mint lapátot használva. Minden evezés lángoló fájdalmat hozott a combokba, minden lélegzet egy nyögés. De a túlélésért és a kezemben lévő életért küzdöttem tovább.
A partra hozva Rékát, az izzadta kezeim gyorsan és pontosan nyúltak: csavarások, nyomások, mesterséges légzés. A tüdőjéből a folyó mocskos vize ömlött ki, a testét egy heves köhögés kísérte. A légzés lassan, de egyenletesen visszatért. Felmelegítettem. A régi tábortűz hamuját összegyűjtve egy apró fakasztó tálcára helyeztem lapos kőket, fölé vastag, fenyőbuzogányból készült takarót téve. Óvatosan fektettem Rékát a vészes ágyra, takaróval fedtem, és saját, füstös kabátomban takartam. Összeszedtem a szétszórt holmit, a nedves ruhát a megkeményedett testére húztam, és a lángok mellé ülve a hideg kezeimet a tűz felé nyújtottam.
A meleg lassan szivárgott át, mintha vonakodva keresné a befagyott húsba. Réka csak mozdulatlan feküdt, csak a lélegzetének gőze bizonyította az életet. Hideg víz és a sokk hatása már dolgozott, de tudtam, hogy idővel felébred. Ahogyan a Tisza minden kanyarját ismerem, úgy ismerem Ennek a folyónak a megnyugtató ütemét.
Felhőkben sűrű, nehéz alacsony felhők takarták az eget, a csillagok és a Hold sem tudtak áthatolni. Az üresség kietlen és csendes volt.
Visszaemlékeztem a hosszú nyári halfogásra Lívával és Bencével: Melegedjetek teát, hamar visszatérek a csapattal, és főzzük meg a leghíresebb hallevest Magyarországon! mondtam Lívának, miközben mosolyogtam. Vigyázz, Vitéz, az idő változik figyelmeztette feleségem, figyelve a felhőket. Nem kell aggódni, ismerem minden köve! kiáltottam, ahogy a evezőim vágják a tükörsima vannát.
Aznap este, miközben a csónakomat a kedvenc horgászhelyemen vetettem a vízbe, egy hirtelen szürke felhő borult be az eget, a szeles vihar a fákba csapott, és a vízfal elöntötte a csónakot. Egy rejtett ága a folyó alján fogta meg a vitorlát, a levegő kattanó szagúvá vált, és a csónak szinte feloldódott egy gumírozott darabbá.
Miközben úszni próbáltam, a hidegvíz kóros izomgörcsöt váltott ki a lábamban. A sodrás elkapott, egy szilárd tárgyba ütköztem, és a tudatot elsötétítette a mélység. Három nappal később ébredtem egy idegen, füstös házban, kemény ágyon. A fájdalmas felkelés fejfájással és hányással járt. Akkor lépett be az ajtón egy öreg, ráncokkal teli férfi, tekintete olyan volt, mint a régi fa.
Ébredj meg morogta, miközben egy gőzölgő tálra helyezett főzetet tette elő. Igyál, ez a gyógynövény megállítja a vérzést. Egy kis kását is egyél, különben elillannak a leheleted.
Hol vagyok? kérdeztem, miközben a hely ismeretlen nevet hallottam.
Az erdő mélyén vagy, több száz kilométerre otthonodtól válaszolta a férfi. Vadászok hoztak ide, amikor már alig élő voltál.
Mi lesz a családommal? kérdeztem kétségbeesve.
Nincs posta, csak farkasok és medvék üvöltenek itt. Túlélni csak a természetből eszik, gombából, bogyóból, dióból. Télen a készleteket elrejtjük, vadászok jönnek csak néha.
Az öreg, János, több mint húsz évig élt egyedül a fenyőerdő szélén. A hideg és a magány megtanított arra, hogy a tűz legyen a menedék, a szárított fenyőhéj legyen a takaró. Óvatosan fektettem Rékát egy pihenőhelyre a fenyők alatt, takartam a kabátommal, és a tűz mellett ültem, miközben a szél a fenyőkoronák között susogott.
A hideg még most is hatolt, de a légzését már mélyebben hallottam. Tudtam, hogy a folyó mindennapjaival megegyező ritmusban újra felébred majd. Felemeltem fejemet a felhős ég felé; a felhők alig engedtek átlátni a csillagoknak vagy a Holdnak. Üres volt a táj, de a szívemben egy régi emlék fénye ragyogott: a nyári halászat Lívával és Bencével, a csaptelepes forint, a tűz, a barátság.
Mikor végre megtaláltam vissza a nyomot, a hatalmas, elhagyatott vasúti kocsira bukkantam a Tisza partján. Feljavítottam, szigeteltem, és egy kis kályhát építettem bele. Így indult újjá az egyedülálló életem.
Néhány évvel később ismét hallottam egy sírt a folyó mélyéből. Rékát még egyszer megmentettem; ezúttal a mentők gumi csónakja érkezett, és egy fiatalember, akit csak Artúrnak hívtak, követte a ködöt. Mikor az aranyszínű gyűrűt láttam a fiú ujján ugyanazt a mintát, amit Lívától kaptam ötéves házasságunkra , rájöttem, hogy Artúr az én fiam. A víz felkiáltotta a sorsot, a múlt és a jelen összefonódott.
Ez a nap arra tanított, hogy a legmélyebb sötétségben is ott van egy kis fény, ha merünk kinyúlni. A túlélés nem csak erő kérdése, hanem képesség, hogy az ember képes legyen meghallani mások kiáltását, akár a Tisza vize, akár a saját szívünk. A személyes tanulságom: soha ne felejtsük el, hogy a segítségnyújtás egy csepp víz, de egy csepp elég ahhoz, hogy eloltsa a tűz.
