2024. október 12. Este
Még egykoron egy szimpla kérdéssel próbáltam visszanyerni a régi közelséget: Beszéljünk valahol hétvégén, talán moziba menünk? kérdeztem, miközben a kanapén Máté mellém húzódtam. Az utóbbi időkben alig találkoztunk, és vágytam arra, hogy újra olyanok legyünk, mint a házasságunk elején.
Sajnálom, épp most segítenem kell anyámnak a tetőn, mondta Máté, tekintete a telefon képernyőjén ragyogva, mintha a közösségi médiából olvasna. A tél közeleg, a tető szivárog, egész hétvégén ott leszek. Nem vette le a tekintetét, csak bólintottam, próbálva elrejteni a csalódottságot. Egy nyugtalanító előérzet szílt bennem, de erővel kitolom azt.
Péntek este elvitte a férjem anyához. Figyeltem Máté öltözetét: újszerű nadrág és a születésnapi ajándékom a drága, minőségi ing.
Már a tetőre mész? kérdeztem, a ruhatárát szemlélve. Nem maradna meg a jó ruha a szennyezett tetőn?
Á, ez csak átöltözök ott, anyámnak van munkaruhája a fészerben, felelte gyorsan, elfordítva a tekintetét, és a kulcsok felé nyúlt. Ne aggódj a ruhák miatt.
Megcsókoltam búcsúként ez a szokásos rituálé, amit öt év házasságunk alatt mindig betartottunk. Szerettem volna, hogy a csók hosszabb legyen, de Máté szorosan, mintha sietne, csak elengedte a karját. Amikor a bejárati ajtó mögé zárult, hátam a falnak támaszkodva csukottam be a szemem. Valami megváltozott köztünk.
Az ágyba dőlt az arcommal a párnán, a férjem utólagos illóolajának illatát szívva. Az elmúlt két hónapban Máté távolságtartóbb lett: ritkábban ölelt meg, gyakrabban dolgozott túlórát, hűvösebbé vált. Minden jel egy dolgot mutatott talán hűlt valami más felé. Nem akartam ezt bevallani magamnak; nem tudtam elképzelni, hogy elárulhatna.
Ez csak fáradtság a munkahelyen, egy kis ősz-emberi szomorúság, suttogtam a párnába, próbálva magam meggyőzni. Még tegnap reggel még azt mondta, hogy szeret, hogy én vagyok a legszebb dolog az életében, szinte gépi módon ismételgetve. Tudtam, hogy az emberek változnak, de Máté nem, az én Mátém, akivel öt év, gyerekek és nyugdíjálmok álmait terveztem. Elnyomtuk a hármas gondolatot, hogy talán csak a képzeletem szőtte a szöveget.
Szombat reggel korán elindultam a boltba, amikor még kevés a vásárló. Tele pakoltam a szekrénytől: Máté kedvenc marhahúst pörkölthöz, friss zöldségeket salátához, s még egy drága halat, amit csak ünnepekre szoktunk venni. Otthon egész nap főztem, szívvel-lélekkel. A borscs sűrű lett, füstös, pont úgy, ahogy Gábor néni, a anyósom, szerette. A fasírtok puha és szaftosak lettek, egy kis tejföllel a darált húsban, ahogy a nagymamám tanított. Mindent dobozokba és kis edényekbe pakoltam.
Elviszem nekik, döntöttem. Máté mondta, hogy anyám egész nap a barátjánál lesz, ő pedig a tetőn marad egész nap. Nincs idő főzni, senki sem.
Óvatosan berakom a csomagokat a kocsi hátuljába, ellenőrizve, hogy ne öntözzék ki semmit, és útnak indulok vidékre. Az anyós házához vezető út körülbelül negyven perc a főúton, majd egy kicsi macskaköves úton a falu felé. Gábor néni egy aprócska, de hangulatos házban él, nagy kerttel és gyümölcsfákkal. Amikor megérkeztem a zöld kapuban, azonnal a hiányát vettem észre: Máté autója nem volt a udvarban.
Léptem ki, óvatosan átkuvasztottam a kerítésen, és a ház teteje vadon újra lett fedve a fémlemez fényesen csillogott az őszi napfényben, a lefolyók frissen lettek felszerelve. Gábor néni egy régi köpenyben a kertben szorgoskodva zengte saját zenéjét.
Csendben visszaszálltam a kocsiba, és elindultam, anélkül, hogy belevettem volna a szót az anyósnak. Belsőmben fájdalom és düh szorult össze. Máté hazudott, tudatosan és képmutatóan. Miért? A válasz tiszta volt, de nem akartam hinni benne, tartottam magam az utolsó reményséleg.
Az úton hazafelé próbáltam logikát találni. Talán már befejezte a tetőmunkát? Talán anyának anyagiakra volt szüksége? De a friss tető egyértelműen azt mondta: nem tegnap vagy holnap lett újra fedve.
Vasárnap este Máté fáradtan, de elégedetten tért haza, enyhe idegen illattal. Az ingje még mindig tiszta, csak egy kicsit gyűrött.
Micsoda nap volt, kezdte a bejáratnál, cipőit lecsúsztatta, nem nézve rám. Képzeld, csak vasárnap este végeztem, új tetőt csináltam, már húsz évre elég lesz, anyám is elégedett.
Ügyes vagy, bólintottam a konyhában, minden részletet figyelve. Mit szólnál, ha jövő hétvégén együtt mennénk anyádhoz? Szeretnék vele beszélgetni, már régen nem láttuk egymást. Meg tudom nézni a munkádat is.
Máté egy pillanatra megdermedt, majd vonakodva beleegyezett, nyakát dörzsölve a szokásos jele, ha ideges.
Jó, akkor menni fog. Csak azt hiszem, anyád elfoglalt lesz, van valami lekvárok, savanyúság.
Semmi gond, csak egy rövid látogatás, mosolyogtam, de a szívemben már a baj előjele zakatolt.
Az egész hét a beszélgetésre készüléssel telt, minden szót átgondolva. Máté a szokásosnál is kevesebbet mosolygott, kerülte a szemkontaktust, az ágyban a falhoz fordult.
Szombat reggel napos és meleg volt. Az autóban Máté ujjai feszülten tapogatták a kormányt, időnként a tükör előtt állt beállítva, míg én az ablakon keresztül a sárgás mezőket néztem, gondolkodva, hogyan kezdjem a kérdéses beszélgetést, hogyan ragadjam le a igazságot.
Az ebédnél Gábor néni a szokásos nyüzsgéssel készítette az asztalt: salátákat tálalt, kenyeret szeletelt, a kamrából elővett savanyúságot. Máté feszültül ülve alig evett, csak villával kapirgatta a tányért.
Gábor néni, hogy néz ki az új tető? kezdtem. Máté azt mondta, hogy a múlt hétvégén lett cserélve. Drága volt?
A csend nehéz és sűrű lett a fején. Gábor néni zavartan nézett először a fiára, aztán rám, mintha megértené a szituációt.
Milyen tető? Júniusban cseréltük, amikor ti ketten nyaralni mentetek. Emlékszem, kérdeztem is, milyen szín legyen a cserép
Anyu, tévedsz, szólalt meg Máté gyorsan, de hangja remegett.
Ó, elnéztem, kedvesem, kapkodta Gábor néni, láthatóan pánikba esve. Új tetőről beszéltem, de a régiről is. Talán csak a hétvégi javítást említettem
Nem kell kitalálni, közbevágottam. Már közel tudom, miről van szó. felnéztem a férjem szemébe. Hűt kísérsz?
Máté csak murmurált, tekintete a tányérra vándorolt, keze szorította és lazította a ökölét. Felálltam, lába alig tudta megtartani a testet, de erősen álltam.
Őszintén szólva, nem számítottam ilyesmire tőled. Mindig is nyíltak és őszinték voltunk, legalábbis nekem úgy tűnt. Ha találtál másik nőt, el kellett volna mondanod. Én akkor is elváltam volna viták nélkül.
Fruzsi, ez túl kemény! kiáltotta Gábor néni, felugorva a székről. Mindenki hibázik! A férfiak így vannak. Bocsáss meg neki, tartsd meg a családot!
Nem, mondtam határozottan, miközben a kijárat felé léptem. Ezt a megcsalást nem tudom megbocsátani. Máté, maradj itt anyáddal, én hozom a cuccaidat pár nap múlva. Nem kell visszatérned.
Fruzsi, várj! rohanta őt a férjem, megfogva a kezét a kapunál, elfordítva magát felé. Bocsáss meg! Ez csak egy szeszély volt, semmi komoly, nem jelent semmit!
Kihúztam a kezét, szemem könnycseppekben csillogott, de nem engedtem magam síráshoz.
Hazudtál és elárultál. Nem érdekel, hogy ez egy álmok vagy retrográd Merkúr eredménye. Megbántottál, tönkretetted a családunkat, és nem szándékozom megbocsátani. Élj egyedül ezzel.
A buszállomás felé indultam, hátam mögött a férjem szomorúan állt a kapu mellett, fejét lehajtva, Gábor néni pedig nosztalgikusan sóhajtott az élet múlásáról.
Otthon alaposan összegyűjtöttem a házasságunk maradványait: ruhákat, borotvát, azt a kedvenc Pókember-muglát, amit az első évben hozott. Mindenet kartondobozba pakoltam, majd a következő nap elvitte Gábor néninek. Ő ismét megpróbálta meggyőzni, hogy gondolkozzak újra, könnyen könnyek között.
Gábor néni, gondold át! Hagyjuk vissza Mátét, beszéljünk nyugodtan. Nem vágjunk bele! Öt év együtt!
Döntésem szilárd, vágott vissza, miközben az utolsó dobozt tette ki. Szerdán beadom a válóiratot. Többé nem vagyunk egymásnak.
Máté állt a szülői ház bejáratában, egy gyűrült pólóban, szívószólásra teli. Én megfordultam, és örökre elhagyottam a múltat.
A válás gyorsan lezajlott; nincs közös vagyontárgy, nincsenek gyermekek hála az Istennek. A lakás, amit még házasság előtt vásároltam, megmaradt. Máté nem ellenállt, csak egy ügynökön keresztül kérte a találkozást, de én visszautasítottam.
Három hónappal később egy kávézóban véletlenül összefutottam Olgival, a közös ismerősnőmmel.
Hallottál Mátéról? kérdezte, miközben kevert a kávét, szemei a pletykára éhesen csillogtak.
Nem, nem is akarok hallani, válaszoltam, de Olgiát az alacsony hangon továbbra is foglalkoztatta:
Képzeld, a nő azonnal elhagyta őt a válás után! Úgy láttam, egy házas, már elkötelezett férfit keresett, egyfajta adrenalinra, titokra. Most anyja nálánál él, munkát is elveszített. Szegény fiú.
Vállamra vettem a teát, és felvett egy könnyed levegőt.
Ezek már nem az én gondjaim.
Kifizettem a számlát, kiléptem a kávézóból az őszi utcára. A hideg napfény továbbra is ragyogott, és úgy éreztem, az élet még mindig megy tovább hazugságok, ármányok és Máté nélkül.
