Két oszlop
Már levette a csizmáját, a vízforraló is elindult, amikor a főnöknője üzenetet küldött Messengeren: Be tudnál holnap ugrani Zsuzsa helyett? Lázasan fekszik, és egyszerűen nincs kit hívni. A kezem még vizes volt, tele lett az ujjlenyomataimmal a kijelző. Gyorsan letöröltem a tenyerem a törölközőbe, majd megnéztem a naptárat a telefonomon. Holnap lett volna az egyetlen este, amikor korán akartam lefeküdni, nem beszélni senkivel reggel jelentést kellett írnom, a fejem csak zúgott.
Elkezdtem gépelni: Nem tudok, mert de aztán megtorpantam. Belül az ismerős, hányingerhez hasonló érzés tört fel: ha nemet mondasz, cserbenhagysz valakit. Akkor nem vagy elég jó. Letöröltem a mondatot, és csak ennyit írtam: Megoldom, bemegyek. Elküldtem.
A forraló hangosan fortyogott. Öntöttem magamnak teát, leültem a konyhaablak alá a hokedlire, és megnyitottam a jegyzetet, amit egyszerűen csak Jó dolgaim-nak hívtam. Már benne állt a mai dátum is: Elvállaltam Zsuzsa műszakját. Tettem utána egy pöttyöt meg egy pici pluszjelet, mintha ez valamit egyensúlyozna.
Ez a jegyzet már majdnem egy éve velem volt. Eleinte, januárban kezdtem el, amikor az ünnepek után különösen üres volt minden, és bizonyítani akartam, hogy nem vész kárba a nap. Akkor ezt írtam: Elvittem Marika nénit a rendelőbe. A negyedikről jött, lassan, a kezében laborleletekkel, és félt a buszon. Felcsörgött: Autóval vagy, ugye? Nem érek oda nélküled. Elvittem, megvártam, míg vért vesznek tőle, aztán hazahoztam.
Hazafelé azon kaptam magam, hogy bosszús vagyok. Késtem a munkából, a fejemben már mások panaszkodtak az orvosokra, várólistákra. Szégyelltem a bosszúságot, lenyeltem, és a benzinkúton kávéval öblítettem le. A jegyzetben aztán szépen, tisztán írtam le mintha abban semmi sem lenne keverve ehhez.
Februárban a fiam vidéki kiküldetésre ment, és rám bízta hétvégére az unokámat. Úgyis otthon vagy, nem nagy dolog mondta, nem kérdezve, inkább utasítva. Az unokám aranyos, zajos, mindig azt mondja: Gyere, nagyi, játszunk. Szeretem őt, de estére csak reszketett már a kezem a fáradtságtól, a fejemben meg úgy zúgott minden, mint egy hangos koncert után.
Elaltattam, elmosogattam, összeszedtem a játékokat, amiket reggel úgyis szétdobált megint. Vasárnap jött a fiam: Elfáradtam mondtam neki. Rám mosolygott, mintha viccelnék: Hát, hiszen nagymama vagy! És puszit nyomott az arcomra. A jegyzetbe ezt írtam: Vigyáztam az unokára két napig. Tettem mellé egy szívet, hogy ne csak kötelességnek tűnjön.
Márciusban keresett egy unokatestvérem, hogy adjak kölcsön, amíg megjön a fizetése. Gyógyszerre kéne, érted… mondta. Értettem. Átutaltam forintot, nem is kérdeztem, mikor adja vissza. Utána ültem a konyhában, számolgattam, hogy húzom ki előlegig, lemondva arról a tavaszi kabátról, amit hónapok óta kinéztem. A kabát nem volt luxus, a régi már kikopott a könyökén.
A jegyzetbe csak annyit írtam: Segítettem az unokatestvéremnek. Azt már nem, hogy lemondtam a kabátról. Apróságnak tűnt, nem méltó a feljegyzésre.
Áprilisban a munkahelyen az egyik fiatal kolléganő sírva zárkózott a WC-be. Egy fiú szakított vele, senkinek nem kellett. Kopogtam, mondtam neki: Gyere ki, itt vagyok. Utána a lépcsőn ültünk, festékszag, friss felújítás, hallgattam, ahogy újra meg újra ismétli a történetet. Addig hallgattam, míg besötétedett, lemaradtam a gerinctornáról, amit az orvos ajánlott derékfájásra.
Otthon a kanapéra dőlve már sajgott a hátam. Haragudni akartam a lányra, de inkább magamra: miért nem tudok azt mondani: Nekem is mennem kell? A jegyzetbe ez került: Meghallgattam Katát, támogattam. Azért írtam ki a nevét, mert olyan melegebb lett tőle a mondat. Megint nem írtam oda: Lemondtam magamról.
Júniusban hazavittem Esztert, egy kolléganőt, teli szatyrokkal, a kocsija lerobbant. Végig telefonált a férjével, vitatkoztak, rám sem nézett: Úgyis útba esik neked! Pedig egyáltalán nem volt útba. Este nem tudtam már anyámhoz menni, megsértődött.
A jegyzetben csak ennyi: Elvittem Esztert a nyaralóba. Az útba esik valamiért különösen bántott, sokáig csak néztem a kijelzőt utána.
Augusztusban, éjjel hívott anyám: Nagyon rosszul vagyok, magas a vérnyomásom, félek. Felkaptam a kabátot, hívtam taxit, keresztül a sötét városon. Anyám lakásában fojtogató meleg, az asztalon vérnyomásmérő és gyógyszerek szerteszét. Megmértem, beadtam neki, mellé ültem, amíg el nem aludt.
Reggel egyből mentem dolgozni, haza se mentem. A metrón majdnem elaludtam, féltem, elutazom a végállomásig. A jegyzetbe írtam: Éjjel anyánál voltam. Oda akartam tenni egy felkiáltójelet, de kitöröltem túl feltűnő lenne.
Őszre már végtelen hosszúnak tűnt a lista. Egyre gyakrabban éreztem, hogy mintha nem is élnék, csak beszámolót írnék. Mintha a szeretetet elismervény után osztanák, és nekem mindet a telefonomban kéne gyűjtenem, hátha egyszer számon kérik: De hát te csináltál valamit?
Próbáltam visszaemlékezni, mikor került utoljára bármi rólam ebbe a listába. Nem nekem, hanem magamért. Mindig másokról szólt az ő gondjaik, az ő kérésük, az ő terveik. Az én vágyaim inkább hóbortnak tűntek, amit dugdosni kell.
Októberben volt egy jelenet, ami nem volt hangos, de karcolás maradt bennem. Felvittem a fiamnak az iratokat, amiket kért kinyomtatni. A bejáratnál átadtam neki, közben ő már kulcsot keresett meg telefonált. Az unoka körülöttünk futkosott, hogy rajzfilmet akar nézni. A fiam fél kézzel a mikrofont elnyomva mondta: Ha már itt vagy, beugranál a boltba? Kellene tej meg kenyér, én nem érek rá.
Én mondtam: Én is fáradt vagyok ám. A fiam rám sem nézett, csak vállat vont: De te szoktad bírni. Te mindig mindent megoldasz. Aztán visszatért a beszélgetéséhez.
Ez a mondat pecsét volt: nem kérés, csak tény. Éreztem, valami belül forrósodik és mellette szégyen is: hogy nekem most nemet mondani támad kedvem. Hogy most először szeretnék kényelmetlen lenni.
Persze bementem a boltba, vettem tejet, kenyeret, még almát is, mert az unokám szereti. Letettem náluk, és meghallgattam a közönyös Köszi, anya-t. Olyan semleges volt, mint egy adminisztrációs pecsét. Rá is mosolyogtam, ahogy mindig, aztán hazamentem.
Otthon kinyitottam a jegyzetet: Bevásároltam a fiamnak. Sokat néztem ezt a sort. Nem a fáradtságtól remegtek most az ujjaim, hanem a düh miatt. Hirtelen világos lett bennem: ez a lista már nem támasz. Ez póráz lett.
Novemberben időpontot kértem az orvoshoz, mert egyre rosszabb volt a derekam, alig bírtam állni a konyhában. Az ügyfélkapun foglaltam le szombat reggelre, hogy ne kelljen elkéredzkedni. Péntek este hívott anya: Holnap jössz? Kéne gyógyszer, meg amúgy is, egyedül vagyok.
Mondtam: Reggel időpontom van az orvosnál. Anyám egy pillanatig csendben volt, aztán: Jó, hát, akkor már nem kellek neked. Ez a mondat mindig működött. Mindig elkezdtem magyarázkodni, ígérgetni, elhalasztani a saját dolgaimat. Most is fel akartam kiabálni: Megyek délután, de visszafogtam magam. Nem makacsság volt ez, csak fáradtság, mintha észrevettem volna: az én időm is számít.
Csendesen mondtam: Délután megyek. Fontos, hogy eljussak az orvoshoz.
Anyu sóhajtott nagyot, mintha a hideg utcára küldtem volna ki: Jó van, mondta, és ebben minden ott volt sértettség, befolyásolás, megszokás.
Aznap éjjel rosszul aludtam. Álmodtam, hogy rohanok az irodai folyosón, kezemben dossziék, a folyosó végén sorra csukódnak az ajtók. Reggel felkeltem, megfőztem a zabkásámat, bevettem a rég elfelejtett tablettákat, majd elindultam otthonról. A rendelőben ücsörögtem a váróban, hallgattam a többi ember panaszait, a nyugdíjas beszélgetést, de én nem a diagnózison gondolkodtam, hanem azon, hogy végre magamért csinálok valamit és ez egyszerre ijesztő is.
Orvos után mentem anyuhoz, ahogy ígértem. Megvettem a gyógyszert, felkaptattam hozzá a harmadikra. Anyu csak biccentett, aztán azért megkérdezte: Na, megvolt az orvos? Mondtam: Igen, megvolt. Szükségem volt rá.
Anyám úgy nézett rám, mintha először venne észre bennem embert, nem csak gondnokot. Aztán elfordult, és elment a konyhába. Hazafelé haza valami sajátos megkönnyebbülést éreztem. Nem öröm volt, inkább szabadság.
Decemberben arra kaptam magam, hogy a hétvégét már nem pihenésnek, hanem lehetőségnek várom. Szombat reggel hírt írt a fiam: El tudnád hozni az unokát pár órára? Dolgunk van. Olvastam, és minden reflexem szerint már gépeltem a persze-t.
Ott ültem az ágy szélén, a telefon meleg volt a kezemben, csönd volt, csak a radiátor kattogott. Eszembe jutott, hogyan terveztem ezt a napot: be akartam menni a városba, a Szépművészetibe, megnézni végre azt a kiállítást, amit hónapok óta halogatok. Sétálni akartam a képek között, csak úgy, egyedül, hogy ne kérdezzen senki semmit hova raktam a zoknikat, vagy mit vegyek vacsorára.
Azt írtam: Ma nem tudok. Saját programom van. Elküldtem, majd gyorsan letettem a telefont, kijelzővel lefelé, mintha így könnyebb lenne kivárni a választ.
Nem sokkal később jött is a válasz: Rendben. Aztán még: Haragszol?
Megnéztem, és éreztem magamban azt a régi, görcsös vágyat, hogy elmagyarázzam, igazoljam magam hogy fáradt vagyok, hogy nekem is kell élnem. De tudtam, a hosszú magyarázat alkuvá válik, és nem akarok alkudozni magamért.
Azt írtam: Nem haragszom. Csak fontos nekem is ez a nap. És nem tettem hozzá semmit.
Összekészültem nyugodtan, mint rendes munkanapra. Ellenőriztem a vasalót, bezártam az ablakokat, pénztárcát, bérletet, töltőt beraktam. A megállóban álltam az emberek között, és hirtelen rájöttem, most nem kell senkit megmentenem. Furcsa, de nem félelmetes érzés volt.
A múzeumban lassan jártam, néztem a festményeken az arcokat, a kezeket, az ablakokon betűző fényt. Úgy éreztem, tanulom újra a figyelmet most már magamra. Megittam egy kávét a büfében, vettem egy képeslapot reprodukcióval, a táskámban eltettem. Vastag, érdes karton, jó volt a kézben tartani.
Mire hazaértem, a telefon a táska alján volt, nem rögtön kerestem. Előbb levettem a kabátot, felakasztottam, kezet mostam, feltettem a vizet a teához. Leültem, elővettem a Jó dolgaim jegyzetet. Lepörgettem a végére, a mai dátumhoz.
Sokat néztem az üres sort. Aztán rámentem a plusz-ra és beírtam: Elmentem egyedül a múzeumba. Nem adtam át a napomat másoknak.
Aztán megálltam. A mások helyett túl nagy szónak tűnt, mintha bárkit vádolnék. Kitöröltem egyszerűbben írtam: Elmentem a múzeumba. Figyeltem magamra.
Aztán olyasmit tettem, ami eddig eszembe sem jutott. A jegyzet tetején két oszlopot húztam. Balra azt írtam: Másokért. Jobbra: Magamért.
A magamért oszlopban még csak egy bejegyzés állt. Néztem, és éreztem, hogy belül kezd rendbe jönni valami mintha megtalálnám a gerincemet. Már nem kell bizonygatnom senkinek, hogy jó vagyok. Emlékeznem kell, hogy egyáltalán vagyok.
Megrezgett a telefon. Nem siettem. Töltöttem egy bögre teát, belekortyoltam, csak azután néztem rá. Anyu röviden írt: Hogy vagy?
Válaszoltam: Jól. Holnap megyek, hozok kenyeret. És mielőtt elküldtem volna, hozzáírtam: Ma egész nap elfoglalt voltam.
Elküldtem, letettem a telefont magam mellé, kijelzővel felfelé. Csend volt a szobában, de ez a csend már nem nyomasztott. Olyan volt, mint egy hely, amit végre magamnak hagytam.







